Május 10-től látható a balatonfüredi Modern Műtárban (MOMŰ / Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjtemény) a Vera Molnar kiállítássorozat második része. A 2023. évi tárlat címe és tartalma a Ritmus és algoritmus volt, ami tulajdonképpen bevezetés volt Vera Molnar számítógépes művészetébe. A művész január 7-én lett volna százéves, de a kerek évfordulót már nem érhette meg, 2023. december 7-én halt meg Párizsban. Az idei in memoriam kiállítást Füreden Vera Molnar háziszentjeinek szentelik, akik számítógépes grafikáit szellemileg inspirálták: Dürer, Cezanne és Klee. A kiállítás kurátora ezúttal is Rényi András, aki a MOMŰ Európa összeköt című nyitó kiállításán belüli, állandóan változó, A képek játéktere címet viselő képzőművészeti anyagát, és a Vera Molnar 99 időszaki kiállítást is gondozta. A MOMŰ-ben elhelyezett gyűjtemény tulajdonosaival, Nemes Judit festőművésszel és Szöllősi-Nagy András hidrológus professzorral Füreden beszélgettünk.
Hogy ismerkedtek meg Vera Molnárral?
SzNA: Párizsi tartózkodásunk elején, talán 1992-ben, a magyar származású, világhírű fotóművész, Lucien Hervé vacsorát adott az ottani magyar művészeknek, akik egy vagy talán két generációval voltak idősebbek nálunk, mi akkor a negyvenes éveink elején jártunk. Meghallották, hogy jött egy magyar „főnök” abba az UNESCO-ba, amit a franciák nagy becsben tartanak. Szerették volna látni, hogy kik vagyunk, úgyhogy meghívtak bennünket is a vacsorára. Tudták rólam, hogy matematikai modellezésekkel és a véletlenekkel foglalkozom, ahogy Vera is, és arra gondoltak, hogy ezt a két verebet egymás mellé ültetik. Másfél órán át beszélgettünk rendről, rendetlenségről és káoszról, majd Vera említette, hogy fáj a háta, nem tudja felcipelni a Perrier ásványvizes üvegeket a lakásába. Felajánlottam neki a segítségemet. Másnap beléptünk a műtermébe, ami tele volt lenyűgöző munkákkal. Volt egy kép, ami kilógott a paszpartuból, és egy spárgán lógott. Kérdezem tőle finoman, hogy egy ilyen csodás darabot hogyan lehet ennyire slamposan tálalni, mire azt felelte: „Ha akkora szád van, akkor csináld meg.” Elmentem az ezermester boltba, vettem egy gérvágót és egy kis keretezésről szóló könyvecskét, onnantól kezdve kereteztem Vera grafikáit. Ahogy Vera bájosan hívott: én lettem a „keretlegénye”.
Judit, mennyire befolyásolta a kapcsolatát Verával az a tény, hogy Ön festőként művésztársa is volt?
NJ: Sok dolog kötött össze bennünket azonkívül, hogy mindketten magyarok voltunk. Beleláttam például a munkamódszerébe, amit én is átvettem tőle. Nagyjából tízéves korától munkafüzetekbe jegyezte fel minden aznapi elképzelését, gondolatfoszlányát, képi megfogalmazását vagy akár csak egy eltépett papírt, amiből később kollázs készült. Ezekből a füzetekből rengeteget készített, gyakran fellapoztuk őket, hogy megmutassa, milyen kapcsolat van egy felmerült gondolat és annak képi megfogalmazása között. A legtöbb művész nem is tudja visszakeresni magában azt az apropót, ami az alkotása elkészítésére indította, Veránál viszont ez dokumentált volt.
Vera tizenegy éves volt, amikor egy nagy doboz pasztellkrétát kapott a szüleitől még Magyarországon. Elutaztak a Balatonhoz, minden este kisétált a partra, megörökítette a partvonalat és a vizet, a szemközti hegyvonulatot, a napot. Egy idő után elfogyott a kék, a barna, a sárga és a narancsszínű pasztellkrétája, ezért elkezdte használni a lilát meg a feketét, és rájött arra, amit aztán egész életében csinált: számára a vonal és a kompozíció a legfontosabb.
Hány Vera Molnar-mű van a gyűjteményükben? Ezek milyen alkotások?
SzNA: Nagyjából kilencven, elég széles skálát lefedve. Sokszorosított grafikák, szerigráfiák, nagy vászon-akril festmények, de kézzel rajzolt kis cédulácskarajzaink is vannak tőle. Időnként adott nekünk ezt-azt, néha azt is hozzátéve, hogy ez úgyse kell a kutyának se. A műveken túlmutat, hogy a hosszú beszélgetéseink során rendkívül sokat tanultunk tőle. Például helyes értékválasztást vagy szigorú esztétikát, ám ezeket sose erőltette ránk.
Mit ért szigorú esztétika alatt?
SzNA: Roppant egyszerű: vackot nem gyűjtünk. De ezt hihetetlen bájjal tudta kifejezni. Amikor valami szamárságot mondtam – és ez gyakran előfordult –, akkor nagyon finoman terelgetve juttatott el a helyes felismerésig, aminek kapcsán utánaolvastam a dolgoknak. Nemcsak Jutkának, nekem is tanítómesterem volt. A művészeknél és a tudományos embereknél ritka, hogy a kreáció két ágát, a művészetet és a tudományt saját magukban egyesítik. Verának tanult festőművészként a manuális ügyességén túl matematikusi agya volt, amit ő nem tudott, de úgy gondolkodott. Így jutott el az algoritmusokhoz, majd onnét egy lépéssel a számítógéphez. Az érdekelte, hogy egy lerajzolt motívumot hányszor és miként lehet variálni, megtalálva az arra vonatkozó teljességet, ami az összes lehetséges változatot felöleli. A matematikában ezt teljességi tételnek hívjuk. Több tízezer variációt azonban manuálisan nem lehet megcsinálni. Vera a kezdeti állapotból a teljességet lefedve, véges lépésen keresztül juttatta el a képét egy végállapotba – ez maga az algoritmus. Vagyis saját magából dolgozta ki a neumanni elveket – amiken a számítástechnikai tudomány alapszik –, ez volt az általa definiált virtuális, képzeletbeli számítógép, a machine imaginaire.
Hat-hét év telt el, mire az első valódi számítógép elé leülhetett az orsay-i meteorológiai intézetben. Akkor még nem lehetett képernyőn követni a gép munkáját, csupán elképzelni tudta. Vera megtanult programozni FORTRAN és BASIC nyelveken, ami ma már nem tűnik nehéznek. A hatvanas években ő volt az első művész Európában, aki alkotói folyamatra használta a számítógépet. Amerikában is egy magyar kutató volt a számítógépes grafika kulcsfigurája, még ha a tudomány szemszögéből is tette azt: Julesz Béla villamosmérnök 1956-ban hagyta el az országot, és a Bell Laboratories-nél a látáspercepció pszichológiájával foglalkozott, azaz hogyan ismerhető fel a mintázat egy véletlenhalmazból. Vera jól ismerte Juleszt, jóban voltak, a véletlen volt a közös elemük.
A sok közös történetükből választanának egyet-egyet?
NJ: Például egy alkalommal elmentünk az orleans-i templomba, ahol kőlapokból egy hatalmas labirintust raktak ki. Ez maga az élet, ahogy a kezdőponttól eljutsz a végpontig, miközben az idő halad veled. Verának ez a végtelen vonalat jelentette, amiből a mi kiállításunkon is látható részlet. Felhívta a figyelmünket erre a régi korok embere által kirakott vonalra, ami a katolikusoknál a húsvéti körmenetre is utal, de ez az emberiség egyik nagyon régi szimbólumrendszeréhez is tartozik.
Verát csupa izgalmas és érdekes ember vette körül, a barátai vele öregedtek és kitartottak mellette. Rendkívül okos, éles elméjű volt, fantasztikus emlékezőtehetséggel. Egyszer beszélgettünk egy kompozícióról, amin Paris és a három grácia szerepelt, mondtam neki, hogy emlékszem, igen, az almával. Kijavított, hogy az gránátalma volt: páratlan könyvtárából – amit megörököltünk – elővett egy könyvet, fellapozta, és valóban gránátalma volt.
Megörökölték Vera Molnar könyvtárát?
NJ: Igen, nemrég kaptunk hivatalos értesítést a francia jegyzőnőtől, hogy a tíz évvel ezelőtt született végrendelet szerint a teljes könyvtárát mi örököljük, amiről mi nem is tudtunk. Akkortájt már Hollandiában éltünk. Terveink szerint ez az anyag Vera Molnar Bibliotéka névvel Balatonfüredre, a Modern Műtárba kerül, a tudományos közösség számára szabadon hozzáférhető és kutatható lesz. A hír még teljesen friss, úgyhogy keressük hozzá az épületeken belüli helyet. Verának Normandiában, Homme sur Mereben is volt háza, az ottani és a párizsi lakásában lévő könyvekről van szó. A legtöbb időt a műtermében töltöttük együtt, ahol két hétméter hosszú polc volt tele könyvvel. Írtam a jegyzőnek, hogy júniusban úgyis mennünk kell Párizsba, Hervééktől fotókat kapunk, autóval megyünk és elhozzuk Vera könyveit, amire az a válasz érkezett, hogy ne becsüljük alá a könyvtár nagyságát… Csodálatos érzés, ugyanakkor óriási felelősség is egyben. Ami még megfogalmazódott bennünk: a MOMŰ konferenciatermét Vera Molnar Auditóriumnak szeretnénk elnevezni.
A Ritmusok és algoritmusok című első Vera Molnar kiállításuk milyen koncepció mentén alakult ki?
SzNA: Vera alkotói módszerének az alapjait mutatta be, vagyis azt, hogy a ritmusokból hogyan lesznek végtelen motívumok és egy véges algoritmus. Rényi András volt a tárlat kurátora, aki zseniálisan olyan dolgokat látott meg, amiket mi nem vettünk észre, hiába vettek bennünket évek óta szó szerint körül ezek a művek.
Milyen hatása volt ennek az első kiállításnak?
SzNA: Meghívták a gyűjteményünket Rómába, a Collegium Hungaricumba. Az egyik olasz barátunk, Francesca Francoművészettörténész sokat dolgozott Verával, és velencei lévén ismerte a muranói üveggyárat. Vera egyik utolsó, nagyon patetikus kompozícióját Francesca segítségével Muranóban öntötték üvegből, vékony, négyzet alakú aranylapkákkal kiegészítve. Egészen sejtelmes lett, ez volt a római kiállítás sztárja, amihez mi adtuk a többi alkotást. A magyar szakmai visszhang is pozitív volt.
A 2024-es Vera Molnar kiállítás szerves folytatása az előző évinek?
NJ: Így van. Ezt a kiállítást – ahogy Vera hívta – a három „háziszentje” parafrázisainak szenteljük. Azoknak a művészeknek, akik hatással voltak rá, és különféle változatokat inspiráltak. Vera szerette az hommage, tiszteletet adó műveket. Házi szentjeinek nevezte Dürert, Cezanne-t és Klee-t, akiknek a munkásságából sokat merített, holott ők elsősorban figurális műveket alkottak, de Vera átvette a gondolkodásmódjukat.
SzNA: A számítógépes grafika voltaképpen Dürerrel kezdődött Veránál, mint alapmotívum és impresszió. Dürer Melankólia című képének az egyik sarkában meglátott egy furcsa kis táblázatot, a bűvös négyzetet: oszloponként, soronként és átlónként összeadva mindig harmincnégyet kapsz. Ez a bűvös dolog a 16. században nagyon izgalmas gondolat volt, később pedig majdhogynem sporttá fejlődött, hogy a négyszer négyesen hogyan lehet túllépni. Most már 25x25-ös méretűek is vannak, számítógéppel könnyű ilyet csinálni, de akkoriban ebben volt valami nagyon ködös misztikum. Vera azon tűnődött, hogy vajon a számmisztikát hogyan lehet vizuálisan megjeleníteni, ha sorba rendezzük a megjelölt kis négyzetecskéket. Amikor az összes variáción végigfut, akkor kap egy vonalas struktúrát, de hogyan lehet ezt általánosítani?
NJ: Dürer bravúrosan rajzolt és festett, mégis a tudomány felé nyitott. Vannak olyan képei, amin például megmutatja a perspektíva vektorvonalait. Vera vonalas kompozícióvá formálta a bűvös négyzetet, aminek a tudományos oldala érdekelte, ahogy maga Dürer is használta. Vera másik háziszentje, Cezanne a színek bajnoka volt, Vera viszont a vonalaké. Közös kedvencük a Sainte-Victoire hegy volt. Verát érdekelte a normális valószínűségi eloszlás harang alakú Gauss-görbeje, ami számára misztikus volt éppúgy, mint a bűvös négyzet. Egy alkalommal, amikor Amerikában járt, talált egy valószínűségelméleti könyvet, amit a táskájukkal együtt elloptak. Jóval később Dél-Franciaországban egy baráti meghívásnak eleget téve reggel kinyitotta a zsalugátert, szemben pedig ott volt egy hatalmas Gauss-görbe, a Sainte-Victoire hegy. Ennek az oromvonalát számítógéppel ezerhatszázszor dolgozta fel, a legkülönbözőbb technikákkal, ismétlődő vonalakból, kockás papírra, kollázsként vagy épp tépett papírból. Vera végtelenül kíváncsi és nyitott volt a világra. Amikor gyerekekkel érkeztek hozzá a szülők, papírt adott a gyerekeknek, hogy játszanak, de egy idő után ő is otthagyta a szülőket és odaült a gyerekek mellé a földre.
SzNA: Vera abszolút pozitív személyiség volt. Sose hallottam, hogy valakire rosszat mondott volna. Ha valami nagyon nem az ő ízlése szerint volt, akkor elegánsan csak annyit mondott: „not my cup of tea”, és átsiklott rajta. Direkt módon soha senkit nem bántott, nagyon segítőkész volt. Például elvitt bennünket olyan művészekhez, akiknek a munkái itt vannak a gyűjteményünkben.
NJ: A gyűjteményünk felépítése nagyon kapcsolódik Verához. Finoman nógatott bennünket, hogy ne szűk látókörűen nézzük a geometriát, lépjük át a határokat. A híres francia galeristát, Denise Renét idézte, akihez egyszer valaki elvitte a japán Sunagawaegyik alkotását (a mi gyűjteményünkben is van egy szép, kalligráfiára emlékeztető munka tőle), Denise René pedig azt válaszolta: határeset, de nagyon szép, ezért meg kell venni.
Egy Vera Molnar konferencia terve is megszületett.
SzNA: Az Egyesült Államoktól kezdve Franciaországból, Németországból és Olaszországból összehozzuk azokat a művészettörténészeket, esztétákat, matematikusokat és tudománytörténészeket, akik Verával foglalkoztak. Összefoglaló, interdiszciplináris szimpóziumot szeretnénk, ahol különböző aspektusokból mutatnák be a résztvevők, hogy Vera miként járult hozzá a művészethez. Francesca Francóval szervezzük a konferenciát, aminek az anyagából egy átfogó kötetet publikálnánk, ugyanis ilyen összefoglaló mű még nem létezik Veráról. Az életmű lezárult, itt az ideje, hogy Vera pályaívét szisztematikusan összefoglaljuk. A konferenciához még keressük a szponzort. Nem milliárdos tudósokról van szó, az utazásukat, lakhatásukat kell finanszíroznunk, mi pedig bemutatjuk nekik Balatonfüredet és a MOMŰ-t, hogy hírét vigyék a nagyvilágban.
A MOMŰ-vel hosszú távban gondolkodunk, és hisszük, hogy a kreativitás két fontos területe, a művészet és a tudomány nagyon szorosan összefügg. A 21. században ezek egymást kölcsönösen feltételezik, mert a kreatív gondolkodáshoz a kreatív művészeti nevelésen keresztül vezet az út, kora gyerekkortól kezdve a kreáción, az ismeretlen feltárásán át a krikszkraksztól a rendszerezésig. Nemcsak gyerekeknek és egyetemistáknak, hanem felnőtteknek is lesznek edukációs programjaink, ugyanis ma már a művészeti megértés szintjén nem a játékos fehér cica a gombolyaggal a gond, hanem az emberiség túlélése. Ebben a folyamatban a Vera Molnar Bibliotéka aranybánya lehet azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik számítógépes művészettel foglalkoznak.
NJ: Pár évvel ezelőtt Párizsban adtak ki egy kötetet a 20. század tíz legizgalmasabb női művészéről, akik megváltoztatták a művészet menetét. Közülük az egyik Vera, összességében pedig hatan magyar kötődésűek. Vera a nyelvtudását, a műveltségét és a munkásságát tekintve is egy nemzetközi világpolgár volt. Mindenféle rosszízű nacionalizmus nélkül, kedves büszkeséggel szokta mondani, hogy a magyarok mindenhol ott vannak.
SzNA: Amikor Verától azt kérdezték, hogy magyar vagy francia-e, akkor csak annyit mondott, hogy ő európai. Velünk is ez történt, európaiak lettünk.