„...ARRA AKARTAM FELHÍVNI A FIGYELMET, HOGY A TÁRSADALOM ILYEN IJESZTŐ, AMIBEN ÉLÜNK.”
Hétvégén nyílik Balatonfüreden a Kisfaludy Galériában a P.S.E.U.D.O. alkotócsoport Nincsenek tények című csoportos fotókiállítása, amelyben az alkotókarra a kérdésre keresik a választ, hogy konszenzusos alap hiányában mire alapozhatók az igazságra vonatkozó állítások, mi alapján lehet ezeket megvitatni, igazolni vagy elvetni, illetve milehet közös alap a mesterséges intelligencia alkalmazásával gazdasági és kulturális érdekek mentén egymástól elválasztott társadalmi csoportok esetében. A megnyitó előtt Hegedűs Ákos/Morpho válaszolt a kérdéseinkre.
A mostani kiállítás a P.S.E.U.D.O. alkotócsoport közös munkája. Ez a csoport most állt össze, vagy már több közös projektetek is volt?
Voltak már közös projektjeink, a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat keretében csináltunk már két nagy sikerű kiállítást Budapesten: 2021-ben Dante halálának 700. évfordulójára, illetve 2023-ban Felejtés címmel. Ezekben a projektekben sokkal többen vettek részt, és azt gondoltuk, hogy mi fotósok, hárman összefogunk, akik már részt vettünk a korábbi kiállításokban és létrehozunk egy saját tárlatot. Felkértünk két írót, Magyary Ágit és Weiner Sennyey Tibort, hogy vegyenek részt ebben a projektben, és így jött létre a P.S.E.U.D.O. alkotócsoport. A kiállítás kurátorának pedig Haynal Ákost, a Halszájoptika főszerkesztőjét kértük fel.
Három fotóshoz csatlakozott két író is. Mennyire vannak rád hatással a társművészetek?
Nagyon nagy hatással vannak rám a társművészetek. Azt gondolom, hogy a vizuális kultúra sokkal többet tud adni a befogadónak, hogyha összekapcsoljuk az irodalommal. Azt is gondolom, hogy ennek Magyarországon komoly hagyományai vannak, gondolok itt, például Szebeni András és Esterházy Péter Vajszínű árnyalat vagy Závada Pál és Korniss Péter Egy sor cigány – 24 mai magyarcímű könyvére.
Én elsősorban a koncertfotóidat és a badacsonyi fotósorozatodat ismerem, de otthonosan mozogsz a fotózáson belül bármilyen műfajban, és láthatóan szeretsz is kísérletezni a kép megformálásával. A most kiállításra kerülő képeid viszont az eddigiekhez képest is egészen mások. A tükrözések, kollázsok, utómunkálatok teljesen újraformálják az eredeti képeket. Hogyan jött ez az ötlet?
Sok emberrel beszélgettem az igazságról, a hazugságról és az ezt a két szót néha nagyon vékonyan elválasztó világról. Voltak köztük írók, újságírók, fotósok és persze a családtagjaim. A beszélgetések végén azt éreztem, hogy úgy kell megközelíteni ezt a kérdést, ahogy a társadalomnak tálalja mindezt a média, a közösségi hálók vagy a politika. Tulajdonképpen olyan nagyon sok utómunka nincs ebben, ugyanis a képek úgy készültek, hogy lefényképeztem Milánt a különböző helyszíneken, helyzetekben, és semmi mást nem csináltam, minthogy a képeket elforgattam 90, illetve 180 fokkal. Képzelj magad elé egy képeslapot, amit a feje tetejére állítasz, és utána ezt négyszer egymás mellé teszed! Azt gondolom, hogy ez fejezi ki a legjobban a feje tetejére fordított világot, amiben élünk, és ami körülvesz minket. Ez egy teljesen tudatosan végiggondolt dolog volt, és hónapokig agyaltam rajta, hogyan lehetne ezt az egész kérdéskört a legjobban megjeleníteni.
A témaválasztás nagyon érdekesnek tűnik, bár a különböző művészeti ágak alkotóiban rendszeresen felmerül ez a kérdés, hogy mi a valóság, mi az igazság, amit érzékelünk. Az itt látható munkák után mit gondolsz, mennyire sikerült neked mint alkotónak közelebb jutnod a kérdés megválaszolásához?
Én mint alkotó nem is tudom és nem is akarom a kérdést megválaszolni. Én annyit tudok tenni, hogy felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyek a világot egy adott pillanatban meghatározzák, mozgatják, befolyásolják. Azt gondolom, hogy egy művésznek ez a legfontosabb feladata és a befogadó közönségnek kell majd eldöntenie, hogy mit gondol erről a kérdésről. Ha sikerült elgondolkoztatni az embereket arról, hogy ez a probléma a velünk élő történelem része, akkor én már elértem a célomat, függetlenül attól, hogy én mit gondolok a kérdésről.
A Milán világa fotósorozatodban az még csak egy külön csavar, hogy a szereplője, Milán Asperger-szindrómás. A fotók kompozíciója ugyanaz, középen Milán tükrözött arca, körülötte pedig a külső ingerek és ezeknek a hatása látható az arc mimikáján. Hogyan készültek ezek a kompozíciók? Beállított képek ezek, vagy ezeket a képeket látta Milán, miközben fotóztad? Beavatnál bennünket egy kicsit a munkafolyamatba?
Mint ahogy már említettem, ezek a képek egy végiggondolt koncepció mentén készültek. Milán természetesen folyamatosan nemcsak részese, nemcsak főszereplője, hanem valamilyen formában kritikája is ennek az egésznek. Konkrétan itt társadalomkritikára gondolok, mert könnyebb felhívni a világ figyelmét egy problémára akkor, hogyha egy nem tipikus, nem hétköznapi gyerek segít ennek ábrázolásában. Milán sokszor megijedt, miközben a képeket készítettem, és el kellett neki pontosan magyarázni, hogy tulajdonképpen miért is voltunk az adott helyszínen, lehetett az egy temető, egy feszület vagy akár egy karácsonyfa. Amikor meglátta a kész fényképeket, megijedt tőlük.
Természetesen nem őt akartam megijeszteni, hanem arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a társadalom ilyen ijesztő, amiben élünk. Egyébként Milán rendkívül együttműködő és jó fej kissrác, egy csomó esetben ő inspirált engem.
Több párhuzamosan futó projekted is van. Mi a következő, ami látható lesz?
Visszatérek a zenéhez, a koncertfotókhoz. Medve Balázs barátommal, aki a Teddy Harpo One Man Band maga, és blues, jazz, funky zenében utazik, kitaláltuk, hogy a kedvenc zenészeinket, akik ugyanezekben a műfajokban lettek híresek, mint pl. BB King, Al Foster, Al Di Meola vagy Chick Corea, és én képeket készítettem róluk, kiállítjuk egy tárlaton, miközben ezek mellé vadonatúj Teddy Harpo-képeket is készítek. A tárlaton természetesen élő zene lesz, és Teddy Harpo fogja szórakoztatni a közönséget.
Fotó: Hegedűs Ákos/Morpho