Több mint négy éve létezik az 1749.hu világirodalmi portál, amely akár tudatosan, akár akaratlanul, mégis a Nagyvilág és a Lettreörökébe lépett. A nyomtatott és az elektronikus médiumok közti nyilvánvaló eltéréseken túl volt valamiféle elvi különbségtétel, amelyet az induláskor deklaráltatok?
Mindkét folyóiratot magas szakmai színvonalú lapként olvastuk és követtük megszűntükig, ezért evidens volt, hogy nem szakértelmük és tudásuk ellenében, hanem azt folytatva próbáltuk magunkat meghatározni. Ez abban is megnyilvánul, hogy egyik büszkeségünk, az aktív tanácsadóhálózatunk nagy részben épít volt nagyvilágos és lettre-és munkatársakra Karádi Évától M. Nagy Miklóson át Pál Ferencig és Ádám Péterig, hogy a számos általuk is foglalkoztatott műfordítóról ne is beszéljek. Amiben különbözünk ezektől a lapoktól, az az, hogy mi (Lanczkor Gábor, Izsó Zita és jómagam) csináljuk, méghozzá online: előbbi az ízlésvilágunk sajátosságát, utóbbi a többiekétől eltérő markáns vizuális arculatunkat, valamint a publikációs struktúrát takarja. Például azt, hogy 2020 májusa és 2023 augusztusa között egyetlen olyan nap sem volt, hogy ne jelent volna meg anyagunk, és reméljük, ez a jövőben is így lesz. Ami a tartalmi dimenziót illeti: próbáljuk ötvözni a klasszikus irodalmi műfajokat (vagyis verseket, rövidprózát, esszét is közlünk) a magazinos tartalmakkal (interjúk, toplisták, kritikák) és a hírjellegű tartalmakkal (ld. a László Ferenc jegyezte 6 perc világhír elnevezésű heti hírrovatunkat), és igyekszünk bevonni a társművészeteket is.
Végképp nem számon kérő jelleggel kérdezem, de jól tudom, hogy antológiák kiadása is szerepelt az eredeti, persze hosszabb távú célok között?
Két versantológia látott napvilágot a 1749 közreműködésével az évek során. A már címében is a mediterrán sztereotípiáknak ellentartó Nem beszélek a tengerről a spanyol költészet jelenének – reményeink szerint – kellően kortárs és sokszínű lenyomata (Izsó Zitával válogattuk és szerkesztettük), a Gerevich András szerkesztette Nem lövöm fejbe magam pedig tizenegy kortárs amerikai költő munkájából nyújt ízelítőt a Pulitzer-díjas Jericho Browntól a siket ukrán-amerikai géniuszig, Ilya Kaminskyig. Szerintem mindkettő elég autentikus és átfogó összeállítás.
Az iménti megfogalmazásod („az 1749 közreműködésével”) mit takar pontosan? Netán arról van szó, hogy egy világirodalmi portál legfeljebb a szellemi munícióval tud hozzájárulni egy-egy értékes anyag megjelenéséhez (értsd: ezt teszik lehetővé az anyagi realitások)?
A fent említett két kiadvány a mi szerkesztésünkben, válogatásunkban és kiadásunkban jelent meg, ami az adott pillanat szerencséjén múlott, és semmiképp sem papírforma, hogy volt erre mód. A már említett, az online platformunktól független összeállítások mellett ugyanakkor az utóbbi években örvendetesen megnőtt azoknak a köteteknek a száma, melyek az oldalunkon született írásokat gyűjtik kötetbe, vagy onnan nőnek ki. Ezek javarészt a sorozatainkkal vannak összefüggésben, és iszonyú büszkék vagyunk rájuk. Zsellér Anna Walter Benjamin-könyve Anna többéves, Lanczkor Gábor főszerkesztőnk által ambicionált havi Benjamin-sorozatából állt össze, a Scolar világirodalmi kislexikonsorozata Ádám Péter Proust-kislexikonából indult (törzsolvasónk, Bán Zoltán András felvetésére), Halmai Tamás Báthori Csaba-interjúkötete Rilkéről pedig egy többrészes nagyinterjúnkból fejlődött könyvvé. De hasonló büszkeség az is, hogy 2021-es avantgárd hetünkre gyűjtött Ilarie Voronca nagyverse, az Ulysses is teljes egészében napvilágot látott tavaly a Lector Kiadónál, Balázs Imre József fordításában. Drukkolunk, hogy ugyanez sikerüljön egy másik avantgárd klasszikusnak, Vicente Huidobro Szolcsányi Ákos fordította Altazorjának is. És reméljük, a sor ezzel nem ér véget.
Ez valóban imponáló felsorolás. Már csak azért is, mert érződik rajta a jó szerkesztő egyik (szerintem) legfontosabb erénye: az a fajta szerénység, ami hagy másokat érvényesülni. Eddigi tapasztalatod szerint milyen egyéb tulajdonság(ok) nélkülözhetetlen(ek) egy szerkesztő számára? Másfajta szemléletnek kell érvényesülnie egy online magazin és egy könyvkiadó szerkesztőségében? Vannak esetleg szerkesztőpéldaképeid?
Egy szerkesztő feladatai mindig sokrétűek, ugyanakkor másféle dinamika érvényesül és más a feladateloszlás, ha az ember folyóiratnál vagy könyvkiadónál dolgozik. Egy online világirodalmi oldal esetében, amilyennél dolgozom, ha nem is napi-, de hetilaptempóban kell dolgoznunk. Ha Netflix-sorozat lett Cixin Liu Háromtest-trilógiájából, máris íratom róla a sorozatkritikát. Vagy meghalt John Barth meg Alek Popov? Azonnal gondolkodom, kit szólaltasson meg László Feri ezzel kapcsolatban a heti hírrovatunkban. Szóval kell, hogy az ember fejében legyen egy szakértőkből álló nagy, annotált irodalmi térkép. Azért fontos, hogy annotált legyen, mert tudni kell, hogy valaki éppen beteg/válik/96 szakdolgozatot kell másnapra elolvasnia, vagy pont hirtelen szabadúszó lett, és felszabadultak a kapacitásai. Egy méretes koffert kell elképzelni, amelyből mindig ki lehet venni az alkalomnak megfelelő, élére vasalt ruhadarabot: a szerkesztőt ugyanis a szerzői öltöztetik. Az előbb emlegetett irodalmi térképet ugyanakkor a zsigereinkbe kell fecskendezni, vérünkké kell tenni. Nemrég egy irodalmi esemény utáni szolid levezetés során tanúja voltam, amint Károlyi Csaba tizenöt másodpercen belül lefuttatta a mentális térképét egy frissen kapott gyászhíren, majd elraktározta magában, a környező kritikusok közül kinél milyen friss könyv van. Ebből az elméletileg szabadidős eseményből legkésőbb másnapra két felkérés lett. Vagyis egy jó szerkesztő sosem alszik, ámde mindig figyel. Ez a figyelem ugyanakkor jó esetben nem áll meg a felkérésnél. A szerkesztés utáni fázisban legalább ilyen fontos, azonban sokszor elmismásolt kommunikációs-pedagógiai feladat személyre szabottan visszacsatolni a szerzőnek, ha már adott nekünk a szabadidejéből. Megosztani vele a benyomásunkat, kiemelni a kiemelendőt, rámutatni a fejleszthetőre, mindig előremutatóan és nyitottan a viszontkritikára. Laikusként alighanem kevesen gondolják a legfőbb szerkesztői kompetenciák egyikének, de jól levelezni, toleránsan és beleérzőn kommunikálni, vulgo törődni a szerzőnkkel (fordítónkkal stb.) talán mindennél fontosabb, mert ezek az együttműködések jó esetben évtizedekig tarthatnak. Szerkesztőként éppen ezért nem célravezető szövegfetisisztának és rugalmatlannak lenn. A szerző a legnagyobb értékünk, az arcunk a világ felé, és míg kevés irodalmi platform sorsa múlik egy rosszul megválasztott jelzőn vagy szófordulaton, az összesé azon, hogy kik hajlandók dolgozni neki. Ez ugyanúgy érvényes a kiadói világra is, mint egy folyóiratra, egy kiadó ugyanakkor más ütemben működik, mást állít elő és mások a publikációs kritériumai. Viszont erről nagyon friss belsős szerkesztőként nem akarok okoskodni, inkább örülök, hogy olyan példaképeimmel dolgozhatok vagy beszélhetek nap mint nap, mint M. Nagy Miklós vagy Nagy Boglárka, amit nem is egészen tudok még felfogni.
Ez a fajta együttműködésre, közös munkára és párbeszédre való készség hogyan egyeztethető össze a kritikusi tevékenységeddel (elvégre mégiscsak az voltál előbb, ha jól tudom)? Vagy egy jó recenzens mégsem olyan magányos megmondóember, mint sokan képzelik? Egyébként mi vitt rá először, hogy értékelő eszmefuttatást írj valamiről?
Az az igazság, hogy a szerkesztés alapvetően kritikai munka, csak itt van valamiféle ráhatásunk arra, mi lesz a kéziratból. Amikor kritikusként olyanokat mondunk, hogy „a könyv túl van írva”, „a tanulság túlságosan szájbarágós”, „XY karakterét lehetett volna dúsítani”, „a történetet megakasztó esszéisztikus elménckedéseket ki lehetett volna hagyni”, akkor részben a szerzővel, részben a szerkesztővel vitatkozunk. Miközben lehet, hogy ők is lejátszották ugyanezt egymással. Hogy tovább fokozzam: ideális esetben a kritikus épp azért nem „magányos megmondóember”, mert jó esetben a cikke megírása előtt és után élénk dialógust folytat a szerkesztőjével. A köztes folyamatban ugyanakkor a kritikus alapvetően a könyvvel birkózik, azon próbál fogást találni (ellentétben azzal az elképzeléssel, mely szerint a szerzőt próbálná a távolból, betűkből formált vudutűkkel megszurkálni), amihez pedig sokszor mások véleményével, értelmezésével ütközteti a sajátját Kanttól cukormalacig a Molyról. Szóval egyedül írunk, de sosem egészen magányosan. A másik kérdésedre válaszolva: az én pályám a tudomány felől ágazott a kritika felé, amikor elszomorodva tapasztaltam, hogy a kritikai szcénában alig foglalkozik valaki spanyol nyelvű irodalmakkal. Így hát Végh Dániellel elindítottuk az azóta megboldogult online Lazarillót, amit jó ideig nagyjából (sok-sok önzetlen szakmai-baráti segítséggel) magam írtam, elsőként rögtön Cortázar nagy port kavart Sántaiskolájáról. Ennek az egésznek a híre valahogy Bényei Tamáson keresztül eljutott Károlyi Csabáig, és akkor jött egy felkérés, hogy írjak az ÉS-nek egy kritikát Gerald Martin Márquez-életrajzáról. Valahogy így kezdődött 2009 táján.
Hogy aztán 2015-ben kiérdemeld a 35 év alatti kritikusoknak szánt Bodor Béla-díjat. Hogyan érintett ez az elismerés? Anélkül, hogy bárki szerénytelenséggel vádolhatna, volt valami újszerű a kritikusi portfóliódban, amivel magadra vontad a döntnökök figyelmét?
Ez már rettenetesen régen volt, és ez évek elteltével egyre erősebb bennem a bizonyosság, hogy ez volt az első és utolsó díjam az életben, de ha jól emlékszem, akkoriban a magam pici buborékjában minden erőmmel azon fáradoztam, hogy felhívjam a figyelmet a világirodalom-kritika jelentőségére. Már nyomdába tartott a Világtalanul? című, általam szerkesztett vaskos antológia, amikor a díj híre elért. Talán ez a missziótudat hozzátett a felismerhetőségemhez – de hogy kritikusként részletes önfényezésbe bocsátkozzak, az etikai okokból kizárt.
Teljes mértékben igazad van. Ugyanakkor mégiscsak kiviláglik, mennyire fontos számodra a világirodalom – ha eddig nem lett volna egyértelmű. Netán otthonról hoztad ezt a nyitottságot, vagy később fordultál a különféle nyelveken írt (akár fordított) irodalom felé?
Otthonról, igen. Anyukámnak mindig mondom, de sosem hiszi el, hogy a legigazibb olvasói világom késő kamaszkorom után már nagyon keveset változott. Akiket szívvel szerettem 20–22 évesen, azok a mai napig kedvenceim: Nick Hornbytól Vonnegutig, Updike-tól Páralig. Kortárs magyar írót ehhez mérten nagyon sokáig nagyon keveset ismertem. Azt hiszem, a mesekönyveken kívül minden könyvem Európa Kiadó-s volt, és természetesen nagy részük otthonról származott.
Végezetül, ha már szóba kerültek a személyes kedvencek, illetve mivel közeleg a szünidő, mi(ke)t tervezel magaddal vinni a nyaralásra? Bízom benne, lesz időd pihenni-kikapcsolódni, ezért csak olyan szerző művét ér mondani, akit nem hivatalból tervezel olvasni.
Mivel minden „bűnös élvezet” feladattá válhat a figyelmes szerkesztők jóvoltából, két taktikai válaszom is van e kérdésre. Egyrészt, hogy csakis ezeréves klasszikusokat (régi vágyam például, hogy harminc év után újraolvassam a Robinsont), illetve hogy olyan kiadásokat, amiket csak sorvégeztem vagy utógondoztam. Utóbbi csoportba tartozik Sandra Newman feminista szemszögű 1984-újraírása, a Julia, vagy Philip Roth Szégyenfoltja.
Nem rossz lista. Akár ajánlásként is szolgálhat a kedves olvasóknak. Szívből köszönöm a beszélgetést.