szerda 21 február 2018

mail 99217 960 720

Kutatószoba

Kutatószoba (4)

A sörfogyasztással, sörtörténettel foglalkozó népszerűsítő előadások gyakran azzal kezdődnek, hogy meghatározzuk: mi is a sör. Alapvető definíciója szerint a sör gabona-alapanyagból, malátából vízzel főzött, élesztővel erjesztett, meghatározott eljárás szerint készült, szén-dioxiddal dúsított, alacsony alkoholtartalmú hűsítő ital.[1] Gyakran lehet találkozni az – értelemszerűen mértékkel fogyasztott – sör jótékony élettani hatásaival foglalkozó cikkekkel, elemzésekkel is. Ugyanakkor aligha kell hosszan bizonygatni, hogy a sör nyilvánvalóan nemcsak ezt jelenti, hanem a hétköznapi életben, élelmiszer-fogyasztásban betöltött szerepén túl – anélkül, hogy „nagy szavakat” használnánk – a sörnek társadalmi szerepe is van. Gondoljunk csak arra, hogy a baráti társaságban való sörözés valóban felfogható egyfajta polgári kultúrában gyökerező társasági eseménynek, aktivitásnak. A sör összehozza, rendszeresen egy asztalhoz ülteti a barátokat, vagyis társaságformáló tényező. (Magától értetődő, de azért le kell szögezni, hogy fentiek alatt természetesen a mértékletes sörfogyasztást értettük, melynek nem célja és nem is lehet eredménye a túlzott alkoholfogyasztás.) A jelentősebb sörkultúrával rendelkező országokban (köztudottan például Németországban, Belgiumban, Csehországban stb.) természetes dolog, hogy hetente vagy néhány naponta barátok, munkatársak egy korsó sör mellett beszélik meg hétköznapjaikat, politizálnak, beszélgetnek fociról, filmekről, párkapcsolatokról, azok sikerességéről, kudarcairól és persze sok minden másról. Minden túlzás nélkül, a polgári életvitelhez, polgári viselkedéskultúrához hozzátartozik az effajta közösségi tevékenység, amelyben a sörözés – legpontosabban úgy fogalmazhatunk – katalizátor-szerepet tölthet be. A társaság összejövetelének a sör megivása nem önmagáért való célja, hanem apropója, kellemes kísérőjelensége egyben. Köztudottnak vehetjük tehát, hogy a sörnek van társaság-formáló szerepe, s ha ezt elfogadjuk, akkor nyilvánvaló, hogy társadalomformáló szereppel is bír.

Márpedig, ha egy polgári társadalomban a sörfogyasztás jelenléte ilyen módon kimutatható, felvethető a kérdés: létezhet-e kapcsolat a politika és a sör között? A sörözés közbeni „politizálás” társasági szokása emelkedhet-e magasabb szintre, válhat-e közéletformáló vagy arra elvben alkalmassá tehető tényezővé? Alábbiakban az 1990-es évek eleje közép-kelet-európai sörpártjainak ma már elfeledett emlékét szeretnénk megidézni, nem azért, mert tevékenységük felújítását szeretnénk szorgalmazni, hanem azért, mert úgy véljük: a sörpártoknak a közéletben való megjelenése, rövid időtartam alatt bekövetkező tündöklése és eltűnése tanulságosan árnyalja a sör társadalmi szerepéről alkotott képünket, illetve gazdagítja a közelmúlt történetéről meglévő ismereteinket.[2]

Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, érdemes megemlíteni, hogy sör és politika kapcsolatai köztudottak: a sörgyártás és -fogyasztás szabályozása magától értetődően fontos politikai kérdések, a mindenkori törvényhozó és végrehajtó hatalmaknak foglalkozniuk kellett a sör jelenlétéből fakadó érintőleges gazdaság-, kereskedelem-, egészség- stb. politikai vonatkozásokkal, árszabályozással. Az erős polgári sörkultúra tradícióival rendelkező országokban választási kampányok idején elképzelhetetlen, hogy a politikusok ne keressék fel (értelemszerűen a média jelenlétében) a „sörözők népét”, jelezve, hogy ők egyek a „népből” és a „néppel”, ismerik problémáit stb.[3]

Más szintet képvisel, amikor a sör önálló politikai kérdésként, identitásképző tényezőként merül fel. A sörbarátok, sörfogyasztást pártoló, illetve ösztönző társadalmi szerveződéseknek (röviden: sörpártoknak) alapvetően két típusát különböztethetjük meg:

1. Azokat, akik szimpla viccelődésből nevezik magukat sörpártnak, önmaguk és környezetük egyszerű szórakoztatásán kívül semmi motivációjuk nincs, nem formalizáltak, nem hivatalosan bejegyzett alakzatok, politikai motivációkkal nem rendelkeznek. Az internet világa különösen alkalmas az ilyen, baráti társaságok szintjét meg nem haladó sörpártok széles körű nyilvánosságban való megjelenítésére. Ilyen például a magát „Vas Megyei Sörpártnak” nevező anonim formáció,[4] amelynek honlapja és programja aligha igényelt néhány percnél több munkát. „Programjuk” szabad sörfogyasztást kíván mindenki számára, az ízesített sörök betiltását, a magyar sörök export-, a külföldi sörök importtilalmát, árcsökkentést, a magyar sörgyárak állami támogatását stb.[5] Létezik egy 2009-ben létrejött „Magyar Sörpárt” nevű domain-tulajdonos,[6] de egyébként ismeretlen és arctalan formáció, amely vicceskedő, kedélyes stílusú „programjában” a kulturált sörfogyasztást propagálja, ingyenes sörfogyasztási lehetőségeket, a parlament világának a sörözőkbe, a sörfogyasztásnak a törvényhozásba vitelét ígéri stb.

2. Azokat a sörpártokat, amelyek fentiekkel pont ellentétesen hivatalosan megszervezett, bejelentett, valódi politikai pártokként jönnek létre, parlamenti és/vagy önkormányzati választásokon jelöltállítással kísérleteznek, valódi politikai alternatívát kívánnak megjeleníteni a meglévő pártpaletta mellett. Az anonimitással éppen ellentétesen igénylik a nyilvánosságot, arcaik megjelenítését a médiában, hiszen mindezt szavazatokra, politikai támogatásra, – a fenti infantilis viccelődéssel szembeni valódi – pártprogramjuk megvalósíthatóságára akarják használni.

Manapság politikai elemzők, politológusok foglalkoznak a leginkább a demokratikus intézményrendszer karikatúrájaként létrejövő „viccpártok” jelenségével. Nagyon sokan ide sorolják a sörpártokat is (megítélésünk szerint pontatlanul), már csak azért is, mert ma ilyen jelentősebb politikai pártról nem beszélhetünk, az ismert és sokat emlegetett viccpártok teljesen másról lettek híresek. A „viccpártiság” lényege röviden az, hogy nyilvánvalóan teljesíthetetlen, humoros (vagy legalábbis annak szánt) pártprogramokkal lépnek fel, néha – fogalmazzunk egyenesen – egetverő marhaságokkal igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, tükröt tartva ezáltal az egységesen hazugnak és korruptnak tartott politikai elit felé.[7] Jelenlétük tényleges elégedetlenséget és a társadalom által érzett alternatíva-hiányt tükröz, melyet olykor tényleges politikai szerepvállalásra is tudnak váltani.[8]

Úgy gondoljuk, az 1990-es évek elején térségünkben feltűnt sörpártok – bár kétségtelenül éltek a sörfogyasztás kapcsán megfogalmazható szatirikus kommunikáció eszközeivel – mégis közelebb álltak a „komoly” pártkezdeményekhez, mint a mindenből viccet csináló, a polgárpukkasztást büszkén felvállaló viccpártokhoz. Megszervezték önmagukat, regisztrált tagsággal rendelkeztek, munkájukat országos és helyi szervezeteik kiépítésével, politikai pártként való bejegyeztetésükkel kezdték, – a sörivás vicces elemeit meghaladó mélységű – pártprogramokat szerkesztettek, részt akartak venni törvényhozási, illetve helyhatósági választásokon. Vagyis a demokrácia által kínált játékszabályokkal akartak élni és beleszólni a közéletbe. Talán nem véletlen, hogy egy washingtoni politológus professzor a pártpolitika nagyszabású kézikönyvét bevezető elméleti tanulmányában épp a Lengyel Sörbarátok Pártjával (ld. alább) példálózott a modern pártrendszerek változásainak jellemzésekor.[9] Bár intenzív tevékenységük nem tartott sokáig (nagyjából a rendszerváltás utáni stabilizáció néhány évében tűntek fel, majd el), továbbá sehol sem hagytak mélyebb nyomot a közéletben, kérészéletű politizálásuk mégis tanulságos. Elsősorban abból a szempontból: mennyire fontos, mennyire szerteágazó téma a sör, mennyire volt alkalmassá tehető a közkedvelt „folyékony kenyér” arra, hogy egy amúgy is minden ízében átalakuló gazdasági, társadalmi és politikai rendszerben pártpolitikai programok és politikai marketing kiindulópontjává váljon. A sörpártok története valahol a demokrácia hőskorának története is egyben.

Először említsük a rövid ideig fennállt, ekkor már valóban demokratikus Német Demokratikus Köztársaság 1990 márciusában, fiatal egyetemisták által alapított Deutsche Biertrinker Union (Német Sörivó Unió) nevű formációját, mely a sör árának maximalizálása, a sörfőzés rendjének szövetségi szintű szabályozása és ösztönzése mellett kötelezte el magát.[10] Elnöke egy bizonyos Andreas Häse nevű egyetemista lett, rövid idő alatt mintegy 900 fős tagságot mondhattak magukénak. Jelmondatuk volt: „Kardokat söröskorsóvá!” („Schwerter zu Bierhumpen!” a „Schwerter zu Pflugscharen!” / a „Kardokat ekevassá!” mondás parafrázisa.) Ellenezték továbbá a gyenge, nem német sörök behozatalát. Az 1990-es NDK-beli választásokon mintegy 2500-an szavaztak rájuk, a szűkebb pátriájuknak számító Rostockban ez 0,4%-ot jelentett, hasonló eredményt értek el az októberi helyhatósági voksoláson is. Az egységesült Németországban a rostocki sörivók kezdeményezése nyom nélkül felszívódott, és ennek kapcsán feltűnő, hogy ilyen típusú sörpárt sem Nyugat-Németországban, sem a szintén erős sörkultúrával rendelkező más nyugati országokban (Belgium, Írország stb.) sem jelentkezett.

A volt szovjet utódállamok közül elsőként 1992 júliusában jött létre a Sörbarátok Ukrán Pártja Kijevben. Ha hihetünk a korabeli híradásoknak, 13 ukrajnai megyéből 134 küldött vett részt a pártalakító kongresszuson, s eleinte több mint tízezer szimpatizánsuk volt, többségük fiatal, vállalkozásban dolgozó, megjegyezték továbbá, hogy nők is szép számmal akadnak közöttük. Az ukrán sörbarátok a magántulajdon, az egyéni vállalkozói szellem, az egyenjogúság és az emberi jogok képviselete mellett kötelezték el magukat. Speciális nehézséget okozott számukra, hogy Ukrajnában nehezebben és drágábban lehetett hozzáférni a sörhöz, mint más térségbeli országokban. Az alakuló kongresszust egyébként egy korábbi kommunista pártbizottság épületében tartották, aminek az adta a pikantériáját, hogy ott is meghirdették 1985-ben a gorbacsovi szovjet alkoholellenes kampányt.[11] Rövid és dicstelen volt a Belorusz Sörbarátok Pártjának működése. 1993 nyarán alakult, év végén vették nyilvántartásba. Vezetője egy bizonyos Vagyim Csernyisov volt, jóval ismertebbé vált egy másik személyiség, bizonyos Andrej Romasevszkij. A párt programja kiegyensúlyozott pontokba szedve tartalmazta a sör minőségének javításával kapcsolatos törekvéseket, belorusz nemzeti sör megteremtését propagálta, illetve általában függetlenség- és szuverenitáspárti megnyilatkozásokat tett. Mindez – a liberális alapú gazdaságpolitikával együtt – már sok volt az akkori posztszovjet minszki vezetésnek és Romasevszkijt egy zászlóégetési ügye után lecsukták, szabadulása után Csehországba költözött. 1998-ban a belorusz Legfelsőbb Bíróság betiltotta a Sörbarátok Pártját, mintegy jelezve, hogy az ottani rendszer számára ez a fajta nyitott politizálás is meghaladja az állam tűréshatárát.[12] 1995 nyarán csatlakozott a kelet-európai sörpártok sorához a Konsztantyin Kalacsjov által vezetett, hamarosan 50 ezres tagsággal büszkélkedő Orosz Sörbarátok Pártja. A párt a társadalmi feszültségek enyhítéséért szállt síkra, azt szerette volna elérni, hogy az orosz emberek a sör segítségével jobban érezzék magukat. „Aki vodkát iszik, az mogorva és aljas, a sört kedvelők pedig könnyedek és kedvesek” – fejtegette. Komoly ambíciókkal indultak harcba azért, hogy megváltoztassák a Kreml – Dmitrij Sesztakov sörpárti párttitkár szavaival – „vodkavedelő bürokraták barlangja” arculatát.[13] Bár a párt hamar összegyűjtötte a választásokon való induláshoz szükséges 200 ezer aláírást,[14] sok bizalmatlansággal is találkozhattak. Alexander Lebegy (ismert szovjet, majd orosz tábornok, az első csecsen háborút lezáró béke megteremtője, sikeresen szereplő elnökjelölt) például, amikor meghallotta, hogy a sörpártot a választási bizottság nyilvántartásba vette, kifakadt, attól félve, hogy „kocsmát csinálnak a parlamentből”. Végül az orosz sörpárt sem tudta átlépni az alsóházba kerülés 5%-os küszöbét, csupán 0,62% szavazatot szerzett. A korábbi és későbbi orosz-ukrán viszony szempontjából ugyanakkor feltűnő volt, hogy a két szláv ország sörpártjai nemcsak hasonló elveket vallottak saját országukban, hanem az együttműködés mellett is elkötelezték magukat.[15] A sör elmossa az államhatárokat címmel 1995 végén tartottak határ menti találkozót, felváltva ittak orosz és ukrán sört. Közös nyilatkozatukban az állampolgárok, az áruk és a tőke szabad áramlásának elvét hangoztatták, értelemszerűen külön kiemelve a sörértékesítés fontosságát. Találkozójuk végén az államhatár egy egyméteres szakaszát sörrel locsolták fel (mintegy jelképesen elmosva a határt), és felállítottak egy táblát is, amely két egymásba fonódó, söröskorsót tartó kart ábrázol, ezzel a felirattal: „Velünk tartasz harmadikként?”

A legnagyobb politikai sikert a kelet-európai sörpártok közül minden bizonnyal a Lengyel Sörbarátok Pártja (Polska Partia Przyjacioł Piwa – PPPP) mondhatta magáénak, ez volt a legismertebb, ez vált a sörpolitizálás legtöbbet emlegetett etalon-pártjává.[16] A Pan című férfimagazin újságírói kezdeményezésére 1990. december végén hivatalosan bejegyzett párt a varsói Kultúra és Tudomány Palotájának sok pártkongresszust megélt nagytermében alakult, jó hangulatú, sokféle sörkóstolással egybekötött alkalommal. Egyetlen nap alatt mintegy 40 ezren írták alá a belépési nyilatkozatot, pillanatok alatt több tagja lett a pártnak, mint az akkori lengyel miniszterelnök által vezetett mozgalomnak. Kezdeti programját a „kemény” alkoholokkal (vodkával és egyéb égetett szeszekkel) szembeni fellépés, a mindezek ellensúlyozására terjeszteni kívánt sör, az ahhoz kapcsolódó békés, kulturált párbeszéd jelentette. (A párt első elnöke Janusz Rewinski előadóművész volt.)[17] Bár felröppentek olyan hírek, hogy az alkoholfogyasztás népszerűsítésének vélelmezése miatt a párt nem fejtheti ki tevékenységét, illetve nem tud megfelelni a pártlista-állítás kritériumainak,[18] az 1991. évi parlamenti választásokon mégis fényes sikert könyvelhetett el: 16 képviselőt juttathatott a 460 fős Szejmbe. Mintegy 367 ezren szavaztak rájuk, ami 3,27%-nak felelt meg.[19] Jelentősnek mondható eredmény, ezzel a 10. legnagyobb támogatottságot mondhatták magukénak, a parlamenti mandátumokat pedig nyilvánvalóan a rendkívül liberális választási szabályoknak köszönhették. (A törvényhozásba jutás alsó küszöbét akkor 1%-ban határozták meg, ami egy rendkívül heterogén összetételű, folyamatos működési zavarokkal küzdő parlamentet eredményezett.)

A rendszerváltás utáni lengyel pártrendszerben kifejezetten konzervatív–liberális politikai alakzatnak a sörfogyasztással kapcsolatos elemek mellett kidolgozott programjai voltak a családi vállalkozások rendszerének támogatására, a toleráns politikai kultúra népszerűsítésére, a környezetvédelem témakörében, valamint a szociális szférában az állami szerepvállalás fejlesztésére.[20] Liberális gazdaságpolitikájuk mellett demokratikus elkötelezettségükről és kompromisszumkészségükről is tanúbizonyságot tettek: a választások utáni patthelyzetben ellenzéki párt létükre támogatták a kormánypárti jelölt parlamenti elnökké választását. Mérsékelt, középutas politikai magatartást tanúsítottak, elutasították a kommunista korszakkal való durva leszámolást, elkötelezték magukat a liberális demokrácia értékei mellett. A parlamenti sörfrakciónak komoly szerepe volt abban, hogy a lengyel parlament liberalizálta az alkoholos italok forgalmazásának rendjét, a sört az alkoholmentesekkel tették egy csoportba, abból a szempontból, hogy 1993 januárjától minden élelmiszerüzlet szabadon árusíthatott sört.[21] A lengyel PPPP belső vitái ellenére továbbra is igyekezett a nyilvánosság előtt megjelenni, rendezésében került sor például a sörivás világrekordjának varsói megdöntésére 1993-ban.[22]

Adam Halber, a PPPP alelnöke egy ízben elmondta, hogy a párt létrehozásának gondolatát egyértelműen a rendszerváltás után eldurvult közbeszéd váltotta ki az alapítókból.[23] „A sörivó türelmes, kedves ember. Svejkhez hasonló” – szögezte le, ezért új, toleráns politikai kultúra megteremtését tekintette a sörpolitizálás lényegi elemének. A sörfogyasztásnak jótékony hatása lehet az alkoholizmus társadalmi problémájával küzdő posztszocialista korszakban, akkor, ha a tömény szeszes italok (lengyelek esetében a vodka) tömeges fogyasztását a kellemesebb és jóval alacsonyabb alkoholtartalmú sörrel lehet felváltani. („Mi abból indultunk ki, hogy a lengyel úgysem hagy fel az ivással.”) Az alkoholfogyasztási szokások megváltoztatását olcsó, mindig hozzáférhető sörrel lehet elérni, amely a kis- és nagyüzemi sörgyártás támogatását jelenti. Ezen a ponton a sörpolitizálás egyik fontos elágazásához érkeztünk, a környezetvédelemhez (jó sört csak tiszta, jó minőségű vízből lehet főzni), s mindez feltételezi a mezőgazdasági őstermelők pozicionálását is. (A hazai, jó minőségű árpa és komló termesztésének ösztönzése révén.) A jó hazai sörökre új vendéglátó-ipari kisvállalkozások (sörözők, éttermek) hálózata építhető – vagyis a röviden felvázolt lengyel példa mutatja a sörpolitizálás „komoly” tartalmát és az összetett politikai program elágazódási pontjait a politikai kultúra javításától a gazdaságpolitikán át a környezetvédelemig. Halber 1991 végi szavaiból kitűnt, hogy bár a sörözők és a sörgyárak természetesen módon képezhették volna a sörpárt országos hálózatának alapegységeit, a mintegy 20 ezres szinten stabilizálódó párttagság nem tudta anyagilag fenntartani a pártot, ezért támogatók után kellett nézniük. A sörgyárak, illetve más üzleti körök támogatásáért azonban nagy árat kellett fizetniük, hiszen pozíciókhoz kellett juttatni e körök „sikerembereit”, és a Lengyel Sörbarátok Pártját hamar utolérte az első posztszocialista pártokra jellemző folyamat: belső megosztottság ütötte fel a fejét, a parlamenti frakció is kettészakadt, a sajtó gunyorosan „kis sör / nagy sör” illetve „pohár / korsó” néven emlegette az egymással is torzsalkodni kezdő sörpolitikusokat. Rewinski 12 fővel új, kifejezetten liberális elkötelezettségű, piacgazdaságot szorgalmazó frakciót hozott létre Lengyel Gazdasági Program néven, a sörpárti címkét csak hárman őrizték meg.[24] A lengyel sörpárt így hamar elveszítette kezdeti vonzerejét, már a következő, 1993-as parlamenti voksolás előtt nyilvánvaló volt, hogy a sörpártnak nincs esélye a parlamentbe kerülésre.[25] Az 1995-ös elnökválasztáson a kalandor természetű Leszek Bubel hivatalosan a sörpárt jelöltjeként indult, aki az eredeti pártprogramot megcsúfolva demagóg populizmusáról és durva antiszemitizmusáról vált ismertté.[26] Később nemcsak zsidóellenes kirohanásai és brosúrái, hanem nagy értékű lopás és egyéb bűncselekmények miatt állították bíróság elé.[27]

Bár nem tudta egyszer sem átugrani a parlamentbe jutás küszöbét az 1990 januárjában Plzeňben létrejött cseh Sörbarátok Pártja (Strana Přátel Piva – SPP), a pedagóguskar hallgatói által alapított formáció komoly politikai tevékenységet fejtett ki egészen 1998-ig.[28] Csehországban nem kellett olyasmit zászlajukra tűzni, hogy a sörözés kultúrájának meghonosítása stb., hiszen a csehek már akkor is az egyik legjelentősebb kocsmai sörfogyasztók voltak. A cseh sörpártnak viszont a sör, mint nemzeti szimbólum védelme kiemelten fontos programpontját jelentette, amint erre Ivo Dvořák pártelnök is rámutatott: ,,A söripar virágzása Csehország nemzeti érdeke. Nem voltunk privatizációellenesek, de azt nem akartuk, hogy a sörgyárak külföldi többségi tulajdonba kerüljenek.” A külföldi (elsősorban német) sörkonszernek megjelenése Csehországban nem járt együtt a hagyományos márkák vagy a kisüzemi sörfőzés elsorvadásával. A folyamatra irányuló figyelemfelkeltésben pedig a sörpárt alaposan kivette a maga részét. A hangsúlyoknak a kontinuitásra való áthelyezésével ugyanakkor a hagyományos polgári sörkultúra értékeinek megőrzésére, a sörértékesítés, árszabályozás, hozzáférhetőség elemeinek középpontba állítására vonatkozó pártprogrammal tudtak megjelenni az első szabad választásokon a még szövetségi köztársaságként működő Csehszlovákia csehországi részén.[29] Az SPP hangsúlyozta a klasszikus cseh kocsmakultúra megőrzésének fontosságát, a privatizáció folyamatának ilyen irányú kordában tartását, amelynek a vendéglátás jogszabályi környezete mellett a sör árának biztosítása volt fontos eleme. Szorgalmazták ezen kívül sörfesztivál szervezését Plzeňben (ez azóta már többször, több formában „sikerült”), valamint a következő esztendőnek a cseh sör nemzetközi éveként való elismertetését. A korabeli kommentárok kiemelték a program megalapozottságát, illetve a pártot mint az acsarkodó közéletben példamutatóan nyugodt és pragmatikus formációt üdvözölték.[30] Mindez azonban bármennyire is vonzóan hangzott, önmagában kevés volt arra, hogy a választásokon törvényhozási tényezővé tegye a pártot. Az SPP-re leadott szavazatok száma és aránya:[31]

1990 1992
A nép kamarája 8.943 0,12% 68.985 1,06%
Nemzetek kamarája 13.869 0,19% 71.123 1,10%
Cseh Nemzeti Tanács 43.632 0,61% 83.959 1,30%

Elgondolkoztató, hogy bár a sörpolitizálás nem volt képes betörni a „nagy” politikai pártok versenyébe, parlamenten kívüli pártként is két esztendő alatt odáig jutottak, hogy majdnem 84 ezer választópolgár mellettük tette le a voksát.

1992 elején elérték, hogy az U Kocoura („a kandúrhoz”) nevű ismert prágai kiskocsma a sörpárt égisze alatt működjön. (A politikai pártok hivatalosan nem birtokolhattak üzleti vállalkozást, ezért a privatizáció során Bohuslav Penc, az SPP titkárának a nevére került, de mindenki tudta, hogy „pártsörözőként” működött.) Felmerült korábban a helyiségnek cukrászdaként való hasznosítása egy új tulajdonosnál, a cseh sörbarátok így komoly sikerként könyvelhették el az objektum megőrzését a cseh kocsmakultúra részeként.[32] (Ma is akként működik egyébként.) A párt egyébként gyakran szerepelt a híradásokban. 1994-ben tiszteletbeli párttaggá nyilvánították Andrej Kozirev orosz külügyminisztert, mondván, a diplomata „azon emberek közé tartozik, akik számára világos, hogy az összes nemzetközi problémát meg lehetne oldani, ha a világ befolyásos emberei egy pohár sör mellett találkoznának”. Az erről szóló okiratot Dvořák pártelnök pár láda sör kíséretében juttatta el Oroszország prágai követségére.[33] 1995 elején közvetlenül Václav Havel köztársasági elnökhöz fordultak, hogy akadályozza meg a kis sörfőzdéket nehezebb helyzet elé állító új adótörvény életbe léptetését. „Elnök úr, ne engedje, hogy megfosszanak bennünket attól, amiben a legjobbak vagyunk a világon, a sörfajták sokféleségétől” – írták, arra is apellálva, hogy Havel nemcsak államfőként, hanem egykori sörfőzdei munkásként is tisztában van a kérdés jelentőségével.[34] A parlamenti küszöb magassága azonban végül is a cseh sörpárti aktivisták lelkesedését is lelohasztotta. 1993-ban a szociáldemokrata párttal működtek együtt, majd 1995 végén az SPP a Nemzeti Szociális Liberális Párt (LSNS) nevű formációval kötött társulási megállapodást.[35] 1997 októberében tartott kongresszusán az SPP úgy döntött, hogy nem politikai pártként, hanem társadalmi egyesületként (Sdružení Přátel Piva – Sörbarátok Egyesülete) folytatja tevékenységét. Céljai ugyanakkor nem változtak: a sörkultúra népszerűsítése, a márkavédelem, a kulturált sörfogyasztás társadalmi támogatottságának növelése stb.

A cseh és a lengyel példák ösztönző hatására döntött úgy néhány budapesti joghallgató egy egyetemi előadásuk helyett a Véndiák sörözőben üldögélve, hogy létrehozzák a magyarországi Sörpártot. A stílusosan a Kaltenberg sörözőben tartott bemutatkozó sajtótájékoztatójukon hangsúlyozták, hogy nem az önmagáért való sörfogyasztás vezérelte a pártalapítást, hanem a sör kapcsán kialakult kulturális hagyományt tartják követendőnek, a „sörözés kedélyes légkörét” össze akarják hozni a politikával. Aggasztotta őket a rendszerváltást követően a politikából való kiábrándulás, a társadalom hatalom fölötti kontrolljának lazulása – ezért emelték ki, hogy a sörfogyasztás alapvetően nyugalmat, békességet sugároz. Eszmei alapon a zöld, illetve városvédő mozgalmakat érezték magukhoz a legközelebbinek. A pártot 1992. március 30-án vették nyilvántartásba, elnöke Imrédy Szabolcs, kampányfőnöke Ujjady Zsolt voltak.[36] A sajtókommentárok az új pártban a fiatalságot, a merészséget látták meg, valamint arra figyeltek fel, hogy a kulturált sörfogyasztás hangoztatásával az atomizálódott társadalom kisközösségekben való újjászervezését, a politikából való kiábrándulás megállítását célozták meg a sörpártiak.[37]

A sörpárti fiatalok vonzó és tartalmas programot dolgoztak ki (toleráns politikai légkör a klasszikus sörkultúra mentén, társadalmi problémák ellensúlyozása, gazdaságélénkítés, privatizáció stb.), továbbá hangzatos és humoros szlogenekkel kampányoltak. Például: „Amiről mi beszélünk, világos!” „A sört csapolják, ne a pénztárcánkat!” „A sör habozzon, ne a politikusok szája!”[38] Kifejezetten szabadelvű pártként definiálták magukat (szerették volna megnyerni az ekkoriban a pártját elhagyó Fodor Gábort pártelnöknek, de ő – a sörpártiak sajnálkozására – az SZDSZ-hez csatlakozott), programpontjaik is ennek feleltek meg: privatizáció, keleti piacok visszaszerzése, jogi stabilitás, környezet- és városvédelem, organikus városfejlesztés.[39] Vagyis a sör számukra is inkább a kiinduló pontot, egy komplex politikai program szervező elemét jelentette, és folyton hangoztatták: „A Sörpárt nem az alkoholisták pártja, arculatunkat a sör mögött meghúzódó tradicionális értékek, a fehér abrosz melletti békés politizálás határozza meg.” Egyértelműen a parlamentbe jutást jelölték meg célként, egyfajta gyűjtőpártként akartak funkcionálni, a pártelnök szavaival: „amolyan katalizátorféle a politikai élet résztvevői között”.[40]

A párt aktívan politizált, fontosabb közéleti kérdésekben is hallatta a hangját. 1993 májusában például külön közleményben jelentették be csatlakozásukat a parlamenten kívüli pártok tiltakozó nyilatkozatához, melyben Boross Péter akkori belügyminiszter nyilatkozata ellen emeltek szót.[41] A miniszter arról beszélt ugyanis, hogy az 1990-es választásokon a pártok parlamentbe jutási küszöbe 4% volt, ezt kívánták felemelni 5%-ra. (A törvénymódosítás meg is történt, 1994-től már legalább ennyi szavazatarányt kell felmutatni a parlamentbe igyekvő politikai pártoknak.) Szarkasztikus humorral, de nagyon is komoly üzenetet fogalmaztak meg: „A Sörpárt az 5 százalékos küszöböt legfeljebb a sör alkoholtartalmaként tudja elfogadni, és úgy véli, hogy a módosítás csupán a parlamenti pártok jelenlegi pozíciójának fenntartására szolgál, és nem teszi lehetővé az esélyegyenlőséget.” (A jogszabály-módosítás nyilvánvaló célja az volt, hogy a kisebb pártok esetleges bejutásával ne forgácsolódjék szét a törvényhozás összetétele.) Ezenkívül állást foglaltak az 1990-es évek elejének egyik legfontosabb belpolitikai viharával, az ún. „médiaháborúval” kapcsolatosan is. Mint közleményükben írták, a Sörpárt elnöksége aggasztónak ítélte a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban kialakult helyzetet, különös tekintettel a választások előtti időszakra, amelyben a pártatlan tájékoztatás melletti elkötelezettséget kiemelten hangoztatták.[42] Az ekkor ellenzéki körökben általános megállapítást saját tevékenységükre irányító szövegkörnyezetbe ágyazták: „Bár a Sörpárt vezetői köztudottan igazán józan politikusok, véleményük szerint az elektronikus sajtó döntnökeitől még inkább elvárható a józan gondolkodás. Ezért a Sörpárt az in integrum restitutiót, azaz az eredeti állapot helyreállítását tartja az egyedül üdvözítő megoldásnak. A Sörpárt véleménye egy mondatban összefoglalva: a sör szent, a vélemény szabad.” Egy sajtókommentár szellemeskedve jegyezte meg, hogy az ingerült belpolitikai légkörben a közszolgálati médiával kapcsolatos indulatos nyilatkozatok közepette csak a sörpártiak szavai tükröznek higgadtságot.[43]

A kezdeti 400 tagról 1994 elejére mintegy 600 tagúra gyarapodott szervezet 11 megyében építette ki hálózatát. A sörpártiak felfigyeltek arra, hogy a politika újjászervezését alulról, egymást személyesen ismerő emberek hálózataként kell kezdeni. Ezeket ők „sörköröknek”, kampányrendezvényeiket pedig „sörpárti sörpartyknak” nevezték el. A párt vezetői felkeresték a közép-európai testvérpártokat tapasztalatszerzés céljából, jártak Prágában is, távlati terveik között a sörpártok nemzetközi hálózata, egyfajta „Sör Internacionálé” is szerepelt.

A nagyszabású terveknek azonban a pénztelenség és a párt alapvetően inkább mozgalmi (és nem professzionális párt) jellege véget vetett. A Sörpárt elvei közé tartozott, hogy nem szed tagdíjat, a nagy sörgyárak pedig legfeljebb a rendezvényeiket támogatták, persze elsősorban néhány hordó sörrel. Utólag úgy nyilatkoztak, hogy ha még komolyabban veszik a kampányt, és sikerül stabil anyagi bázisra építkezniük, sokkal többre lehettek volna hivatottak. A nagy pártok emésztő versengésében ilyen körülmények között azonban a Sörpárt még a jelöltállításhoz szükséges 750 ajánlószelvényt sem tudta összegyűjteni egyetlen körzetben sem, így az 1994. évi választásokon nem indulhatott, nem sokkal később fel is oszlott.

Érdemes-e sör és politika kapcsolatáról valamiféle összegzésben gondolkodni? Azt alighanem megállapíthatjuk, hogy a fent megidézett kelet-európai sörpártok a rendszerváltás utáni politika világának sajátos képződményei voltak. („A kilencvenes évek elején kísértet járta be Kelet-Európát: a sörpolitizálás szelleme.”[44]) Alapítóik így élték meg a pártállam összeomlása utáni szabadságot, a sörözésben vélték megtalálni a közéleti mondanivaló kiindulópontját.[45] Bár – mint láttuk – nemcsak azzal foglalkoztak, hogy milyen legyen a sör habja, a korsó űrmérete stb., hanem nagyon is komoly gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseik voltak, a rendszerváltáskor létrejött pártrendszer kereteit nem tudták komolyabban feszegetni, a „nagy” pártok versenyében nem nagyon szólhattak bele. Elsősorban a pénztelenséggel és a parlamentbe jutás 5%-os küszöbével küzdöttek, de azzal is, hogy nem tudtak a nagy politikai táborok megosztó-elszívó hatásával megbirkózni. (Jellemző, hogy a sörpártok feloszlása után egyes politikusaik jobb-, mások baloldali formációkban folytatták politikai karrierjüket.)

De történetük újraolvasása arról is meggyőzhet bennünket, hogy a sör nem csak egy ital, jóval több annál. A hozzá kapcsolódó társadalmi attitűdök, viselkedésminták közösségszervező erővel rendelkeznek, akár még politikai pártprogram kialakítását is elősegíthetik. A sörpártok nem egyszerűen proteszt-pártok voltak, jóllehet, szerveződésüket az általános kritikai attitűd, a humoros kampányolás lehetősége elősegítette. Ezek a sörpártok többnyire nem viccpártok voltak, a sörpolitikusok célja nem csak a botránykeltés és a polgárpukkasztás. Legfeljebb az volt vicces, hogy túl komolyan vették magukat és politikai lehetőségeiket. De ezzel a ’90-es évek elején aligha voltak egyedül…

Sörpártjaink ma nincsenek (döntse el mindenki maga, hogy szükség van-e rájuk), viszont söreink vannak. Segítségükkel ugyanazt a hagyományt ápolhatjuk, amit a letűnt sörpártok felkarolni óhajtottak: egy-egy korsó mellett társaságok, közösségek formálódnak az egyénekből. E társaságok sok mindenről szoktak beszélgetni, igen, a politika légkörének és minőségének megjavításáról is.


[1] Ld. pl.: Magyar élelmiszerkönyv. II. köt. Magyar Vidékfejlesztési Minisztérium Élelmiszer-feldolgozási Főosztály, Budapest, 2013. (4. kiad.) 2-702. sz. irányelv. Online: www.omgk.hu / FM Élelmiszerkönyv.

[2] A sörpártok történetének – nem véletlenül – nincs igazán szakirodalma, az 1990-es évek elejének eseményeit jórészt a sajtó egykori híradásaiból igyekeztünk rekonstruálni. Lényegében egyetlen publikációval találkoztunk, amely röviden foglalkozott a témával, későbbi hivatkozások nélkül: Schweitzer András: Malátapolitika. In: HVG, 1998. június 13. 64–65. pp. Jelen közleményt egyes adatokkal segítették: Ujjady Zsolt (Budapest) és Olga Gubová (Ostrava), nagyon köszönöm! Megjegyzés: Valamennyi internetes hivatkozás dátuma: 2016. április.

[3] Csehországban ez a jelenség nagyon erős, például legutóbb az első közvetlen cseh elnökválasztás alkalmával 2013 januárjában a két legerősebb jelölt, Miloš Zeman és Karel Schwarzenberg egyaránt szívesen élt ezzel a kampányeszközzel. De magyarországi választások előtt is előfordult, hogy egy városi márkadíjat hasonló körülmények között adott át közszereplő egy kézműves sörözőben. Ld.: Tenczer Gábor: Tarlós a barna sör barátja. In: index.hu, 2014. február 28. – Online: www.index.hu / Belföld / Budapest.

[4] Honlapjuk: http://sorpart.mindenkilapja.hu.

[5] Ilyen, részletesebben kidolgozott „programmal” érhető el az interneten egy másik „Magyar Sörpárt” is, amely az 1848. márciusi 12 pont stílusában követel felelős „sörminisztériumot Buda-Pesten”, évi sörfesztivált, „uniót Serdéllyel” stb. Ld.: http://www.wagnerur.hu/msp.htm.

[6] Honlapjuk: http://www.sorpart.hu.

[7] A témával legutóbb Paár Ádám politológus foglalkozott, ld. pl.: Paár Ádám: Ki nevet a végén? In: Népszabadság, 2016. január 1. 10. p. Vö. Méltányosság Politikaelemző Központ honlapja: http://www.meltanyossag.hu / Elemzők / Paár Ádám, publikációk / 2016. január 7.; Uő: A viccpártok. In: ATV Start+, 2016. február 24. (Bombera Krisztina riportja) Online: http://www.youtube.com. 2015 végén a Budapesti Corvinus Egyetemen kerekasztal-beszélgetésben elemezték a viccpártok helyzetét és lehetőségeit Pető Péter újságíró, Paár Ádám és Varga Áron politológusok. Ld. erről: Veczán Zoltán: A viccpártok hozzák el a megváltást? In: Magyar Nemzet, 2015. november 24. Online: www.mno.hu. A témáról korábban: Kiss Viktor: Dadaista politika. In: MOHA (Mindent az oktatásról hallgatóknak), 2010. március 1. (Romváry Orsolya riportja.) Online: http://www.mohaonline.hu / Eszme.; Bedő Iván: Viccpártok a világban: demokratikus szatirizmus. In: hvg.hu, 2010. szeptember 26.; Lehetetlen pártok Európában. In: Európa blog, 2013. szeptember 26. Online: http://europapont.blog.hu/2013/09/26/lehetetlen_partok_europaban stb. A viccpárt-jelenség korlátaival foglalkozó publicisztikák közül ld. pl.: Földi Bence: Örök élet, ingyensör. A viccpártok csak rontanak a helyzeten. In: Magyar Nemzet, 2015. november 10. Online: www.mno.hu.

[8] Híres például az Észtország Független Royalista Pártja (egy ciklusban 8 mandátum, a balti állam sohasem volt királyság, éhségsztrájk helyett evősztrájkot tartottak), az izlandi Legjobb Párt (2010 után Reykjavík polgármesterét adták, ingyen törölközőket ígértek a városi uszodákba, jegesmedvét az állatkertbe), a dán Lelkiismeretes Munkakerülők Uniója (egy ciklusban egy parlamenti mandátum, hátszelet ígértek a bicikliutakon, több reneszánsz bútort az IKEA-ban, nagyobb kenyereket a városi parkokban a kacsáknak), az angol Őrülten Dühöngő Szörnyek Hivatalos Pártja (több önkormányzati mandátumot szereztek, programjuk: pontosvessző betiltása, 32 órás nap, hogy a kocsmák tovább nyitva lehessenek) stb. Hazánkban a legismertebb a 2014 óta bejegyzett Magyar Kétfarkú Kutya Párt, amely örök életet, ingyen sört, Sopron–Záhony metróvonalat, Szegedre hegy építését, a gravitáció megszüntetését stb. ígérte. Az utóbbi időben – igaz, megtartva maróan szatirikus kritikai attitűdjét – fontos belpolitikai témákban is állást foglaltak, illetve akciókat szerveztek. Ld. pl.: Néhány viccpárt és főbb programpontjaik. In:hvg.hu, 2010. szeptember 22. Online: www.hvg.hu.

[9] White, John Kenneth: What is a Political Party? In: Handbook of Party Politics. Ed. Katz, Rochard S. – Crotty, William. SAGE Publications Ltd., London – Thousand Oaks – New Delhi, 2006. 5–15. pp., 5. p.

[10] Nestler, Christian: Die Kleinparteien in Mecklenburg-Vorpommern. In: Politik in Mecklenburg-Vorpommern. Hrsg. Koschkar, Martin – Nestler, Christian – Scheele, Christopher. Springer VS, Rostock, 2013. 169–188. pp., 176. p.

[11] Sörpárt Ukrajnában. In: A Hét, 1992. július 2. 26. p.

[12] Political Parties of Eastern Europe. A Guide to the Politics int he Post-Communist Era. Ed. Bugajski, Janusz. M. E. Sharpe, London – New York, 2002. 35. p. Provokatív módon a párt jelképévé az ittas sündisznó figuráját választották, ami az orosz viccek ismert sztereotípiájának számított.

[13] Sörbarátok: irány a Kreml! In: Új Néplap, 1995. augusztus 14. 12. p.

[14] In: Új Szó, 1995. október 24. 3. p.

[15] Ukrán-orosz sörbarátság. In: Új Szó, 1995. december 30. 8. p.

[16] A más formában ma is működő szervezet honlapja: http://www.polskapartiaprzyjaciolpiwa.org, egykori kampányfilmjeik elérhetők a www.youtube.com oldalon.

[17] Political Parties of Eastern Europe... i. m. 211. p.; Sörbarátok Pártja. In: Népszava, 1991. április 22. 2. p.; Sörbarátok Lengyel Pártja. In: Új Dunántúli Napló, 1991. április 29. 2. p.; Duże Piwo i Donald Tusk. In: onet.pl, 2011. szeptember 26. Online: http://wiadomosci.onet.pl/prasa/duze-piwo-i-donald-tusk/8kstm.

[18] In: Népszava, 1991. október 22. 2. p.

[19] Tálas Péter: Rendszerváltás és többpártrendszer Lengyelországban. I-II. In: Társadalmi Szemle, 1993. 5. sz. 50–64. pp.; 6. sz. 40–48. pp.; I. 64. p. (Az első közvélemény-kutatások még magasabb támogatottságot is mértek a sörpárt esetében.)

[20] Tálas Péter: i. m. II. 45. p.

[21] A sör – szabad. In: Új Dunántúli Napló, 1993. január 24. 2. p.

[22] Sörivó rekord. In: Új Dunántúli Napló, 1993. április 30. 15. p.

[23] Képviselő úr, egészségére! Beszélgetés a Lengyel Sörbarátok Pártjának alelnökével. In: Népszabadság, 1991. december 3. 8. p. (Ritecz Miklós riportja.)

[24] Tálas Péter: i. m. II. 47. p.; Egy hazai sajtókommentár szerint „megcsappantak a (sörös)hordószónokok”. In: Nógrád Megyei Hírlap, 1993. szeptember 13. 8. p.

[25] Ld.: Nagy Gábor: Választások Lengyelországban. In: HVG, 1993. szeptember 18. 20–22. pp.

[26] Nagy Gábor: Elnökválasztás Lengyelországban. In: HVG, 1995. november 4. 9–12. pp.; Tálas Péter: Korszakváltás a Visztula mentén. A lengyel elnökválasztásról. In: Társadalmi Szemle, 1996. 2. sz. 43–52. pp., 44. p.

[27] Leszek Bubel bíróság előtt. In: Népszava, 2000. augusztus 7. 11. p.; Rasszista Bubel. In: Népszava, 2001. július 4. Közép-Európa melléklet, 1. p.

[28] Jogutód szervezete ma is működik, honlapjuk: http://www.pratelepiva.cz.

[29] Carnahan, Robin – Corley, Judith: Csehszlovákia. 1990. június 8. és 9. In: A demokrácia új határvidékei. Választások Közép-Kelet-Európában, 1990. Szerk. Garber, Larry – Bjornlund, Eric C. Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 147. p.

[30] Ld. pl.: „Javítja az állampolgárok közérzetét, ezzel párhuzamosan az állam bevételeit.” – Nyerő párt. In: Tolna Megyei Népújság, 1990. február 19. 8. p. Ld. még: Sörpárt alakult. In: Új Szó, 1990. február 6. 2. p.; A sör vagy a sörpárt pártján? In: Heves Megyei Népújság, 1990. febr. 17. 3. p.

[31] Hamberger Judit: Csehszlovákia szétválása. Egy föderációs kísérlet kudarca. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 117–123. pp.

[32] Sörbarátok a Kandúrnál. In: Népszava, 1992. január 6. 2. p.; Petőfi Népe, 1992. január 7. 12. p.

[33] In: Népszava, 1994. március 11. 9. p.; Új Szó, 1994. február 22. 2. p.

[34] Kopaszok, sörbarátok a kormányban. In: Nógrád Megyei Hírlap, 1995. január 24. 8. p.

[35] In: Új Szó, 1995. december 4. 2. p.

[36] Krajczár : Mitől legyünk toleránsak? In: Magyar Nemzet, 1992. május 7. 5. p. A pártalakulásról az MTV A Reggel című műsora is beszámolt. Ld. még a Sörpártról: Pártregiszter. In: HVG, 1994. április. (Különszám.) 14–26. pp., 25. p.; Imrédy Szabolcs miniszteri titkár, a Független Ifjúság (FKGP) új vezetője. Portré. In: HVG, 2000. március 4. 130. p. (Horváth Zoltán – Lindner András riportja)

[37] Sz. Cs.: Sörivók. In: Népszava, 1992. június 4. 16. p. Vagy ld. „Mivégre ítéljük el a Sörpártot, amelyik hisz a kocsmák közösségteremtő erejében, szeretne kellemesen élni?” Trencsényi Zoltán: A demokrácia kötelező komolytalansága. In: Reform, 1994. február 25. 8. p.

[38] Utóbbi rögzült is a politikai közbeszédben, jó húsz évvel később is emlegetik, ld. pl. 3. sz. jegyz.

[39]tenczer–: Sörpárt. In: Magyar Narancs, 1994. március 31. 12. p.;

[40] Törpék az óriások árnyékában. In: Magyar Nemzet, 1994. február 10. 19. p.

[41] In: Országos Sajtószolgálat, 1993. május 5. Online: http://os.mti.hu/hirek/16942/kozlemeny.

[42] In: Országos Sajtószolgálat, 1993. november 1. Online: http://os.mti.hu/hirek/17840/a_sorpart_kozlemenye.

[43] Fiúk, csak józanul! In: Pest Megyei Hírlap, 1993. november 3. 3. p.

[44] Ld. 2. sz. jegyz.

[45] Ld. pl. egy egykorú kommentár szavaival: „Nagy siker ez pártállamtól búcsúzó, a döntési szférák elidegenedését feloldó korunkban, a következő évezred küszöbén. Olyan siker, amely újabb mandátumok megszerzésével biztat, és a hosszú ideológiai böjt után tökéletesen érthető. Maga az erő következik magának a sörnek a természetéből.” Bóka Róbert: Sörpárti vagyok. In: Új Dunántúli Napló, 1992. március 4. 3. p.

Petőfi Sándor és Arany János levelezése nem csupán tanulságos és gyönyörködtető, hanem rendkívül mulatságos olvasmány is. Folytonosan ugratják egymást, illetve ezt úgy pontosíthatjuk, hogy Petőfi megereszt valami mázsás gorombaságot, Arany pedig gondosan kalibrálva válaszol. Egy példa: „Egyébiránt meg ne itélj, ha bekövetkeznek a hallgatás lófasz-hosszuságu epochái (…) szívem, mint minden élő halandójé, folyvást szokott dobogni, és dobogásában hangzani fog neved, ha majd ritkábban írok is.” (1847. március 31.) Arany nem marad adós; igaz, hogy első levelében nem talál rá alkalmat, hogy visszalőjön, ugyanis leégett Szalonta és így egész, április 21-én írott levelét a tűzvész rémségeinek szentelte, de már május 27-én így riposztozik:

„Azért ne is gondold, ha bár részedről beállnak is azon epochák, mellyeket te bizonyos würstli nemhez hasonlítál: o nem! bennem hatalmas «non missura cutem»re találsz.” (A Horatiustól való idézet kb. annyit jelent, hogy úgy fogom véredet szívni, mint egy pióca; Petőfi, ha akarta, érthette akár a „virsli” vérbőségére is.) 

De minden epocha véget ér egyszer – akármihez hasonlítjuk is a hosszúságát –  ezért Petőfi mint vátesz, a palermói felkelés után így ír Aranynak 1848. január 29-én: „– Bújj el, Jankó, mert háború lesz, már itt van a szomszédban, Olaszországban (…) be szeretnélek lóháton látni avval a pörge kalapoddal.” Arany sem rest, így válaszol az újabb lóalkatrészre: 

TE pedig, barátom, siess, irjad Lehelt,

Kit lelkedbe szárnyas géniuszod lehelt,

Irjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had

Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.

Akkor látom én meg arcodat, hogy langal

Hősi elszántságban tiszta sárga langgal;

Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,

Mellyet szárnyaira száguldó szél vészen;

Kedves komám asszony kezét tördelve sír;

„Sándor, ha te elméssz, engem elnyel a sir”

Mégis elhagyod őt s oly tüzelve méssz el,

Mintha tele volna szíved forró mésszel.

Látom a derék hőst, ahol villog kardja:

’Ist das Schwerdt zum fechten?’ „Mellyik? ez a kard? Ja!”

Többet nem beszélnek, hanem össze csapnak:

Vére a németnek ugy foly, mint a csapnak;

Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent:

Épen mint a semmit, ugy ontja az ellent.

Dumb Show

Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kiséri, könyörög, sír, elájúl. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hő karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le s borostyánai árnyékába heveredik.

(Dumb show exit.)

És mivel nem harcolt borsóért vagy babért

Homlokára tűzik a diadal-babért;

Annyi érdemjellel rakva tér vissza már,

A mennyit bizony nem mindenütt visz szamár.

Eredj, Sándor vitéz, hadd zengjek én neked

Viselt dolgaidról XXIV éneket!

Arany – humorosan tiszta rímekkel írott versében, amelyekkel egyébként a debreceni mesterkedő költőt, Háló Kovács Józsefet parodizálja – nem csupán a Petőfi által neki kívánt huszárságot fordítja vissza és csinál kedves Sándorjából János vitézt, hanem céloz Lehel vezérre is, arra a népies elbeszélő költeményre, amelyen Petőfi 1848 elején dolgozik. és amelyről így tudósította barátját: „Te pedig bájdús Jankóm, nagyon szép verset küldtél Jókaynak, azt a «télben». Csak iparkodjál, mindig mondtam én, hogy lesz belőled valami. Én most Lehelt írom elbeszélő költeményben, röviden, de egész életét Azsiából az akasztófáig, ollyan nyolc soros alexandrinusokban, mint a te Schedeled vagy Toldid.” 

A Lehel-témának Petőfi háromszor is nekirugaszkodott. Ez azutolsó, befejezetlen változat, amelyből csupán 456 sor maradt fönn – azaz az 53 strófás első ének és a második ének első négy versszaka – több szempontból is figyelemreméltó. Az egyik, és talán a legfontosabb az, hogy az eddigi ismereteink szerint itt szerepel először az a hagyomány, mely szerint Attilát hármas koporsóba, a Tisza medrébe temették; egyelőre még senki sem tudja, honnan vette ezt a költő, még Kerényi Ferenc barátom sem tudta, a tavalyelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt nagy Petőfi-kutató, aki pedig élete legutolsó napjaiban éppen Petőfi 1848 első negyedében, tehát március végéig írott verseinek kritikai kiadásán dolgozott. A másik pedig nyilvánvalóan összefügg Petőfi világtörténelmi sejtelmével a nemsokára kirobbanó összeurópai forradalomról, és benne az új, sorsdöntő magyar-német összecsapásról. A költemény hangja végtelenül ironikus, sőt szarkasztikus. Lehel vezér például ilyen pohárköszöntőt mond: 

Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,

Amely szinültig volt sötét borral telve:

„Fűnek-fának ittunk már egészségére,

Talán el is fogyott már a hordók vére,

Pedig még hátra van egy nagy isten-éltess’,

Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,

És akiért inni nekem áll tisztemben,

Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

A mi szerelmetes szomszédunk, a német,

Akiért ezennel csavarom elmémet,

Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,

Mire engem forró barátságom nógat;

Mert barátja vagyok a német sógornak,

Mint e tolakodó légy itt az orromnak;

Noha neki nem kell az én barátságom,

Odatolakodom és reátukmálom.

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,

Én a lelkén függök teljes szeretettel…

Bár szeretetemnek olyan súlya volna,

Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.

Kedves németjeim, hogyne szeretnélek,

Legvigabb napjaim nálatok telének,

S kinek boldogságom részét köszönhetem,

Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét

Szerencse markai országodra hintsék,

Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,

Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,

Adjon isten neked mindig bő nadrágot,

Hogy elférjen benne egész bátorságod,

S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged,

Bízza a magyarra ezt a mesterséget!

Hogy március történelemformáló napjaiban mit csinált Petőfi, azt szinte óráról órára tudjuk. Más a helyzet Arannyal. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint annyit tudunk, hogy a szalontai nemes hadnagyi szék jegyzőjeként segített behajtani Oláh Ferenc kanász elmaradt béréből a kérelmezett süldőket, kalapot és csizmatalpalást, továbbá Ambrús Péternét utasította, hogy panaszával, mely szerint szomszédja nem engedi használni az ablakot, forduljon a városi tanácshoz. Március 17-én, mivel „Medveczki András tót fiúcska sírva panaszolja”, hogy Szöllősi Ferencné piaci rőfösné 10 forinttal megrövidítette, lélektani alapon elmarasztalta a ravasz asszonyságot és két esküdtet küldött ki, hogy vegyék vissza a csalfa asszonyságtól a kisfiú pénzét. 

Március 18-án pedig másik hivatalos minőségében, a városi tanács ülésén mint aljegyző bíráskodott az egymást kölcsönösen vádoló Balog Zsuzsánna és Lukács János ügyében. 

Balog Zsusána folyamodik, hogy őt Lukács János Váradon egy csapszékben kurva névvel becstelenítette, pofon vágta, s összekörmölte.

Lukács János elismeri, hogy miután őt folyamodó [ti. a leányzó, Sz. L.] csunya szavakkal illette, kutyával miveltette, ő pofon vágta hogy pedig, miután őt tolvajnak mondta, ő megkurvázta, ezzel nem becstelenítette, mint a kinek, hajadon létére, gyermeke van, s köztudomás szerint igen feslett életű.

Ítélet

A becstelenítés dolgában kielégítvén egymást a felek: mivel Lukács János elismeri a pofonvágást: ezért hat órai árestommal fenyíttetik.

(Dánielisz Endre, aki ezt a szöveget a kritikai kiadás számára sajtó alá rendezte, méltán jegyzi meg Arany bírói bölcsességéről, hogy az salamoni.)

A március 15-i pesti forradalom híre legkorábban március 20. után érkezhetett meg Szalontára (ez csak feltételezés; a korabeli forrásokból annyit lehet tudni, hogy aznap szereztek tudomást róla például Szarvas vagy Zilah lakói). Arany János aznap fejezte be a Toldi estéjét. Mindenesetre Petőfi március 21-én kelt levelét, amelyben beszámol neki a történtekről mint forradalomról, nem kaphatta meg még március 26-án sem, mert aznap így ír kedves Sándorának:

Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küszdelmeidért! Nem következett ugyan még rám a levélírás: de meg nem állhatom hogy örömem és büszkeségem teljében fel ne kiáltsak: „O et delicium et dulce decus meum!”

Add át kézszorításomat s ölelésemet a lelkes Jókai Mórnak is […]

Toldi estéje készen hever: még nem indítottam utnak, mert a közelebbi nagy dolgok miatt iszonyúan elment a másolnivaló kedvem. Pünkösd után sem lesz az késő. Isten áldjon meg benneteket.

Nagyon érdekes nem csupán a Horatius első könyvének első ódájából vett magasztalás, hanem a precíz szakkifejezés a március 15-én történtekre: polgári dicső küzdelmek. Ez is tulajdonképpen latinból van kompilálva és fordítva. A civile bellum mintájára csinálja Arany, de a bellumot persze kerüli, mert úgy polgárháborút jelentene magyarul, ezért e szó helyére a certamennek megfelelő küzdelmet csempészi, amely békés versengést is jelent egyenrangú polgárok között valami nemes célért vagy díjért. Másrészt a „polgári” szó a latin értelmezés szerint azt is jelenti, hogy valaki azzal érdemel ki dicsőséget, hogy megmenti egy polgártársa életét! Arany értelmezésében tehát semmi esetre sem forradalomról van szó, amely Petőfi levelében is erőszakos átalakulás, hanem vér nélküli, polgártársat vagy polgártársakat mentő (pl. Táncsicsot kiszabadító, a népet felszabadító stb.) dicső küzdelem. 

Arany emberképe talán borúsabb volt, mint Petőfié. Az előbb idézett tréfás verses levélben saját magára egy tiszta rímben olyan nevet alkalmaz, amelyet legelső, nyomtatásban megjelent művében használt írói álnévül, azaz saját neve francia fordítása: „Imádott barátom, jó Petőfi Sándor, Szíves üdvözlését ime küldi Jean d’Or.” Ebben az 1841-ben írott, Népnevelési ügyben címet viselő írásában például így ír a népnevelés helyzetéről: 

Kikerülvén a pórfiu iskolájábul, (ha ugyan oda bekerült volt, mi ugyan még sok helyen csak kivételkép történik) mint börtönbül szabadult rab, nyilt ajakkal fut a szabad légnek élvezetére, apja ökrei őrzésére, az unalmas szótagolást minél talán tovább három télen-át számtalan ütleg dacára sem haladhatott, ostorosi hivatallal felváltandó. Összevegyülten azokkal, kik iskolában soha nem voltak, s azoktul gunytárgyul tétetve-ki: szégyenli kevés lelki elsőbbségét, mint uj cimboráitul kinevetett tulajdont; szégyenli a müvelődésnek rá ragadt némi kis jelenségit; az iskolában netalán megtiltott hajzsírozást, a zord tekintetet adó homlokhaj-nevelést (vidékünket értve) uj erővel életbe hozza; tiszta ruhát, nehogy a szurtosok által gunyoltassék, nem veszen; imát mondani, iskolában nyert isméreteit napfényre hozni, közkacajtól rettegve, nem meri; – ellenben, csupán hasonlat kedviért, káromkodik, iszik, s mivel ez utóbbinak föltéte, a pénz, ritkán honos nála, aprólékos lopásokra, majd némelyik nagyobbakra veteműl, s mind ezt a tanyacimborák kedviért!

Az elveszett alkotmányban, mindjárt a költemény elején hasonszőrű ifjak lovagolnak alkonyatkor a határba, lovat vagy marhát lopni; pedig a költő – már a Kisfaludy Társaság díjának elnyerése után – kihúzta a mű legelejéről azt a magyarok istenéhez egy falusi fűzfapoéta modorában írott levelet, amelyben – mintegy parodizálva Kölcsey Hymnusát – az országban élő nemzetiségeket csak olyan állatkákhoz hasonlítja, amelyek az örök renyheségben szundikáló magyarok felcsiklandozására vannak: 

Ó te hatalmas lény, kit népem, mint Jehovah-ját 

Júda leánya, saját s a többire rá se tekintő

Isteneül követel, – hozvát nagy Szittyia gombás

Téreiről, – ki előtt örmény, rác, német, oláh, tót,

Mind csak hangyabolyok, patkányok, hörcsögök, ürgék,

Mellyeket ölnéped tej-méz folyamú Kanaánja

Térein, egy korig, és csak azért szenvedsz el ödöngni

Hogy szeretett magyarod napot, éjt végig ne aludjék,

Hogy legyen a mi, ha vírad (azaz reggel, mivel estve

Szinte virad soknak) hemzsegje, csikolja fel újabb

Élvre a boldogokat, szóval, hogy légyen irígyünk, 

Magyarok Istene! (más nevedet nem tudjuk) o halld meg:

Miközben Petőfi kevés számú elvbarátjával a forradalmat készíti elő Pesten, addig Arany próbálja leleplezni a nagy tűzvész utáni újjáépítéskor elkövetett csalásokat és lopásokat Szalontán, illetve javaslatot tesz, egyébként hiába, egy puszta bérbeadására, hogy a várost a fenyegető csődtől megmentse. (A mindenki által ismert életkép szenvedő hőse, A szegény jobbágy egyébként egy konkrét, az újjáépítés alkalmából elkövetett, csaláson alapuló közmunka-visszaélésre utal.) 

A Toldi estéjének az a kézirata, amelyet nemsokára felküld Petőfinek, igen sok lényeges ponton különbözött a végül is csak 1854-ben megjelent szövegtől. Toldit először is erőteljes bűntudat gyötri. Az I. ének 30. versszaka után például ez állt: 

Bűnömért, mi sok volt imádkoztam sokat,

Megszántam és bántam lelkemből azokat, 

Hiszem, megbocsátja isten, ha nem értem,

Szentjeért, a kinek hamva felett kértem.

Oh! ha – kit a szülék igazsága terem –

Ezeriziglen kisarjad a kegyelem:

Ugy vétkimet ott fenn szememre nem vetik,

Mert én vagyok az első és az ezeredik.

Még meglepőbb, hogy Toldit honszerzőként teszi meg a magyarság jelképes képviselőjének, mert az eredeti változatban a III. ének 31. versszaka még így hangzott:

Hogy nem ért a szórul…? vagy hol az a talján?

Most jőjjön erejét fitogtatni, hadd lám!

Vagy talán odébb állt az országcímerrel,

Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyű szerrel?

Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját

S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;

Nem elég, hogy hazát szerzett s hagya rátok

Védni azt feljárjon sírból ős apátok?

Ez pontosan annyit jelent, hogy az arcát eltakaró, magát csuklyás barátnak álcázó vitéz egyenesen úgy jelenik meg az elkorcsosult utódok között, mint a honszerző Árpád, aki kísértetként tér vissza! (Hasonló Vörösmartynál az Árpád ébredése, a Pesti Magyar Színház megnyitására írott alkalmi darab.) Mint tudjuk, Arany később visszariadt ettől a Toldi=Árpád azonosítástól és imígyen enyhítette a strófa utolsó két sorát: 

Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok –

Védni azt a sírból járjon fel apátok?

Van azonban arra is bizonyítékunk, hogy – mint már Tolnai Vilmos észrevette –Arany később is kísérletezett Toldi történelmi álcájának megteremtésével; ugyanis a Daliás időkben a páncélba öltözött Toldi futamítja meg a tatárokat Erdélyben, akik őt a feltámadt Szent Lászlónak nézik. Mint tudjuk, a későbbi finomítás során ebből készült az a ballada, amelyet Arany a Toldi estéje végleges változatába illesztett. 

Van egy másik hallatlanul fontos javítás is a párbaj-jelenetben. Ugyanis a III. ének 41. versszakában eredetileg Toldi még meghallja a király, kegyelmet adó parancsát. 

Nyomba fejét venné, (mert harag miatt ég)

De király parancsol «kegyelem adassék!»

Tehát az első változatban Toldi még életben hagyja az olaszt, 1854-ben és azóta már így olvashatjuk: 

A király engedne: «Kegyelem!» kiáltja,

De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.

A rakoncátlan, de kitanult és europaizálódott apródok nyelve is sokkal mocskosabb az eredeti változatban. 

Egyszer egyik éles hangon közbevágott:

«Hé, fiuk mit kérdek: tudtok-e újságot?

Udvarunkhoz jön ma Toldi, a vén medve,

Kit Heródes király sem látott nevetve.»

«Hát baj az? hiszen majd nevetünk mi rajta.

Ő aztán morogjon, ríjon ha akarja.

Bizony a mi fogunk ő hozzá nem fűlik,

És addig boszantjuk, hogy megint elzüllik.

Ebben az első változatban Toldi is a lehető leggorombábban vagdossa szemrehányásait a király fejéhez, miután már agyonvert három apródot:

Avvagy hát csihések leszünk itten már mi?

Az igaz magyarnak tilos idejárni,

Hacsak, mint a cigány, tamburát nem penget –

Nem kendőzi arcát s viganót nem kerget.

Ezt tanuljuk el mi, átkozom a lelkét!

Vesszen országában az ilyen műveltség!

Nem evvel szerezték a hazát őseink,

De majd elveszítjük így mivelődve mink.

Hát szégyell a magyar cserfa lenni végre,

Minthogy annak durva, darabos a kérge

És azon törekszik, hogy’ lehessen káka,

Mert tetszősebb néki annak simasága!

Hova lesz, hová lesz a sivó oroszlány

Mellynek hangja végig mennydörgött a pusztán?

Gyíkkal és kigyóval egy tanyába vonul

És tőlök sziszegni, csúszni-mászni tanul!

Verjen meg az isten, csússzatok, másszatok

Gyilkos nyelvü kígyók, elfajult állatok!

Tegyetek úgy, majmok! mint a majom, a ki

Beretvát kapott és torkát vagdalta ki;

Ördög bánja többet, ha veszni akartok:

Én ma-holnap úgy is a sír felé tartok;

Ne is érjem azt meg, azt a czudar szégyent,

Hogy az ős magyar nép külföld majma légyen!

Közismert, hogy Arany engedett Petőfi unszolásának, elvállalta A nép barátja című népfelvilágosító kormánylap szerkesztését Vas Gereben mellett, fokozatosan idomult a valódi forradalomba, majd szabadságharcba rohanó országos politika igényeihez a Nemzeti dalnak mintegy párdarabjául megírta még áprilisban a Nemzetőr-dalt, ismerünk is olyan ponyvanyomtatványt, ahol a két vers együtt jelent meg, majd körülbelül ősz végére – mint tanúsítja néhány levele és verse – a sztoikus polgári kötelességteljesítés mellett, hiszen fegyveres nemzetőri szolgálatot is teljesít, hivatalnokként is kitart – Arany a legmélyebb kétségbeesés felé halad. 

Látnia kell, hogy a Toldi által nemrég lemajmozott ifjak honvédként és polgári áldozatként seregestül esnek el: 

Vérpatakot látok, mindenfelé sokat,

Indúlok keresni fel a forrásokat,

Keresem, keresem rebegő szememmel,

És oh! megnyílt honfi szívekben lelem fel.

Fölkacagok búmban, és dühömben sírok

Értetek, zsengéül elesett mártírok!

Szívem fáj. Erősen megtörlöm szememet:

Ébresztem magam, de nem lehet, nem lehet!

Oh zsenge mártírok, hazám vérvirága,

Korán sírba hulló nemes ifjúsága,

Kikben egy-egy bölcs vész el s megannyi bajnok,

Kikben a jövendőt öli ádáz zsarnok:

Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?

És derít-e hajnalt a nemzet egére,

Mely sebeitekből kiözönlik, a vér…?

Vagy apákat Isten most a fiakban vér?!

Lesz-e nemzet, mely a győzedelmi helyen

Csontjaitok felett oszlopot emeljen,

Ahol majd az anyák, kik még jól ismertek,

Könnyel növesszenek egy virágos kertet;

Ahol a késő kor, e hálás tanítvány,

Emlékezettöket ünneppel ujitván,

Össze-összegyűljön: férfi, nő, … s a gyermek

Olvasni az oszlop betüin kezdjen meg?

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven

Rólatok korának csudát énekeljen?

Vagy elszórnak majd az éjszaki vad szelek.

S idegen nép tombol hamvaitok felett?

Vagy nem lesz, aki egy könnyet ejtsen rátok:

Ősi hajlékában ég meg ősz apátok,

S kis testvéreitek, amint térdepelnek,

Martalékul jutnak a játszó fegyvernek?

(Álom – való; megjelent: 1848. december 10-én)

Nem véletlen tehát, hogy a második változatban miként magasztalja fel a két Gyulafi testvérben a hősi önfeláldozást, hogy miért léptet fel a csúfolódó apródok között egy tisztességest is, aki a Szent László-balladát dalolja, miért rövidíti meg alaposan mind az ifjak gúnyolódását, mind Toldinak Lajos király előtti dörgedelmeit, és végül érthető az is, hogy Toldi bűnbánatáról hallgat, az olasz bajnok fejét levágatja, és enyhít azon az apokaliptikus képen, amely az eredeti változatban a Toldi koporsóját kísérő sokaságra vonatkozott:

S mint valamely erdő az özönvíz alatt,

A nép nagy sötéttől elborítva marad.

Ha így maradt volna, akkor a magyar nép sorsára a Noé-féle özönvízben elpusztult ante-diluviális természet és emberiség sorsa lett volna a megfelelő párhuzam; így a végső változatban, amelyet mindnyájan ismerünk, csak abba a sötétségbe zuhant vissza az ország, amelyben élt Toldi dicsőségének felragyogása előtt is.

Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak,

Csupán négy világol, mintegy kalauznak,

Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,

Míg a nép sötéttől megborítva marad.

Petőfi már nem írhatott levelet, de Sándor valamiképpen beköltözött Jean d’Or lelkébe.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,

Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyílt ablakon,

Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit

És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

«Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szín erős, nem illik együvé.»

(Emlények, III.)

Könyvészeti jegyzet:

A Petőfi- és Arany-szövegeket a kritikai kiadás köteteiből idéztem. Tolnai Vilmos említett tanulmányának címe: Adalékok Arany János forrásaihoz. In. Irodalomtörténeti Közlemények, XII. évf. (1902) 3. füzet. 257-271. pp.)

Széchenyi Istvánt általában mint Magyarország megújítóját, a nagy reformert, a nagy gondolkodót, nagy politikai filozófust szoktuk emlegetni. Kevésbé van benne a köztudatban, hogy 17 éven keresztül aktív katonai szolgálatot teljesített a császári-királyi hadseregben. Ez nagyjából annyi idő, amennyi az 1844. évi kétgarasos terv és a döblingi pisztolylövés között eltelik. Tehát nem rövid időről van szó. 

Széchenyi ebben a 17 évben négy hadjáratban vett részt, 1809-ben az elhíresült győri ütközettel végződő nem túl sikeres hadjáratban, 1813-ban, 1814-ben és 1815-ben pedig a Napóleon ellen vívott három nagy felszabadító hadjáratban. Ezek során ott volt két nagy csatában, Drezdánál és Lipcsénél, és emellett még jó néhány kisebb összecsapásban is. 

A pályája során találkozott Karl Schwarzenberg herceggel, sőt, az ő főhadiszállására volt beosztva. Ez az a Schwarzenberg herceg, akinek a nevét Bécsben a tér viseli, ő volt a szövetséges haderő a parancsnoka 1813–14-ben. Találkozott Blücherrel, Bernadotte-tal, a svéd trónörökössel, Joachim Murat marsallal, Wellingtonnal, és ismerte Simonyi József óbestert is. Bejáratos volt az Udvari Haditanácshoz, öt kitüntetést kapott a háborús érdemeiért, azonban 1813 után láthatóan elakadt a karrierje. Ezt követően 14 éven át hiába küzdött azért, hogy még egy ranggal előrébb lépjen, tehát századosból végre előléptessék őrnaggyá, főtisztből végre törzstiszt legyen. Elmondható, hogy a katonai szolgálat meghatározó élmény volt az életében, a későbbi munkáiban is rendszeresen hivatkozik rá, az országgyűlési szereplései alkalmával is, azt hiszem, hogy éppen 1843-ban, amikor a kétgarasos tervet beterjeszti az országgyűlésnek, akkor elmondja, hogy úgy érzi magát, mint Blücher marsall a lipcsei csata előestéjén, és hogy azért is öltözött fel ilyen szépen, mert ha az ember csatába megy, akkor adja meg ennek a módját. 

Azt már erős túlzásnak tekintem, amit némely kutató felvet, hogy Széchenyi a magyar hadtudományi gondolkodás egyik megújítója lett vagy lehetett volna. Kétségkívül vannak hadtudományi jellegű elmélkedései, de ezek meglehetősen falmellékiek, nagyjából olyanok, mint a Švejkben a derék hadnagy különböző megjegyzései arról, hogy hogyan kéne az osztrák-magyar hadsereg taktikáját és stratégiáját megújítani.

Maga a katonai karrier 1808-ban kezdődik, amikor már várható a következő Napóleon elleni háború. Törvénycikket hoznak a nemesi felkelés meghirdetéséről, és mindhárom Széchenyi fiú: Lajos, Pál, illetve a legkisebb, István is elhatározzák, hogy katonának állnak. A papa, Széchenyi Ferenc megpróbál a hónuk alá nyúlni (mégiscsak Magyarországon vagyunk), és beajánlja a fiúk közül Pált és Istvánt Moritz Gomez de Parientos altábornagynak, a császári-királyi Hadilevéltár (Kriegsarchiv) igazgatójának, aki egyben a magyar nemesi felkelés kijelölt táborkari vagy, ahogy ma mondanánk, vezérkari főnöke. Fél év intenzív tanfolyam után Gomez altábornagy jelzi, hogy a fiúk már alkalmasak a katonai szolgálatra. 

Közben 1809-ben ténylegesen megindul a nemesi felkelés megszervezése és meghirdetése. Széchenyi Ferenc levelet ír egyrészt József nádorhoz, aki a nemesi felkelés parancsnoka, másrészt pedig Károly főherceghez, a császári-királyi haderő fővezéréhez, hogy nevezzék ki tisztté mind a két fiát. Széchenyi István abban a pillanatban még nincs 18 éves! Ebben az életkorban szoktak beiratkozni katonai akadémiára, nemhogy rangot kapni. József nádor elutasította a grófot, de a papa Károly főhercegnél eredménnyel járt és 1809. április 7-én mind a két fiút, Pált és Istvánt is előléptették főhadnaggyá. Ez, akárhogy is nézzük, elég gyors karrier volt. 

Április 10-én mozgósítják a nemesi felkelést. Győrnél vonják össze őket és elkezdenek egy nagy sánctábort építeni. Széchenyi itt mutathatja meg először hihetetlen szervezőképességét. A Széchenyivel kapcsolatos legendáriumban az is szerepel, hogy nem tudott rendesen magyarul, s felnőtt korában sajátította el az anyanyelvét. Nos, nagyon is tudott. Ezt önmagában bizonyítja, hogy őt bízták meg azzal, hogy a kijelölt napszámosok fizetését rendszeresen folyósítsa. Tehát neki kellett elérnie, hogy azok jó magyar szokás szerint az útépítéseken ne támasszák a kapát, a lapátot, a gereblyét és egyebeket, hanem ténylegesen dolgozzanak. Széchenyi emiatt, mint Napóleon, két–három órákat alszik, de hát fiatal szervezet, jól bírja. Szorgalmasan adminisztrálja a dolgot, és amikor megjelenik az elszámolásaival Ertl vezérkari alezredesnél, a sánctábor építésének a felelősénél, akkor a derék alezredes kinyitja az ablakot és az összes elszámolást kidobja az ablakon. Majd azt mondja, hogy ő nem foglalkozik ezzel a dologgal. Az elszámolási fegyelem e laza kezelési mintájának a későbbiekben majd még lesz jelentősége. 

Az ifjú gróf június 13–14-én ott volt a Győr körüli harcokban. A győri ütközet elveszett, a magyar sereg egy része Komárom felé vonult vissza, másik része a győri sánctáborba szorult. Június 14-ről 15-ére virradó éjszaka Széchenyit küldték futárként Komáromba. Neki kellett értesítenie az ott lévő nádort arról, hogy a Győrbe bezárt csapatok közül a Meskó József tábornok vezette hadosztály megpróbál kitörni a sánctáborból, s a franciák állásait megkerülve csatlakozni a főcsoportosításhoz. Ez egyébként utóbb sikerült is. Sajnos, ez nincs benne a köztudatban, pedig a győri ütközetben a csapatok teljesítményére nemcsak a futás volt jellemző, hanem ez a Meskó-féle kitörés is. 

Széchenyi tehát június 15-én csónakba ült és megpróbált lecsorogni Komáromig. Közben a partról a franciák tűz alá vették, ki is lyukasztották a csónakot, nyilván beledugta az ujját, a lyukba, hogy ne süllyedjen el. Gönyűnél sikerült partot érnie, onnan már gyorsan eljutott Komáromban, ahol átadta az üzenetet. Utána Pozsonyba ment, amit szintén ostromoltak a franciák, majd pedig, amikor vége volt a háborúnak, augusztus 25-én Tatán I. Ferenc király legfelsőbb megelégedésében részesítette. Ez ugyan még nem kitüntetés („csak a szégyen”, ahogy mondani szokás), de arra mutat, hogy a kamasz főhadnagy teljesítményét figyelemre méltónak ítélték a legmagasabb fórumokon is.

Úgy látszik, a katonai teljesítménye annyira meggyőző volt, hogy számfeletti főhadnagyként a nemesi felkelés állományából áthelyezték egy reguláris alakulatba, a 7. huszárezredbe. (Pál testvére közben úgy gondolta, hogy neki elég ennyi a katonai szolgálatból.) István századparancsnoka egy olyan Somogy megyei nemes lett, aki familiáris viszonyban van a Széchenyi-családdal, aminek egyenes következménye, hogy Széchenyit nem különösebben piszkálják az ottani katonai szolgálat során. Az alakulat egyelőre még Magyarországon állomásozott, hiszen béke volt. 

Széchenyi 1811 tavaszán viszont átkérte magát egy dzsidásezredbe. A huszárezredek magyarországi kiegészítésű lovas alakulatok, a dzsidásokat vagy ulánusokat viszont Galíciából verbuválják vagy sorozzák, tehát a legénység is lengyelekből vagy ukránokból állt. Széchenyi azért kérte az áthelyezését, mert a sógora, Zichy Ferdinánd ennek az ezrednek a parancsnoka volt, és az ifjú gróf alighanem azt gondolta, hogy itt kicsit jobban fogja magát érezni. Maga a csere 16.800 forintba kerül. Ez akkoriban, amikor 50–60 forint volt egy átlag közalkalmazotti fizetés, azért egy jelentős összeg, akárhogy is nézzük. Magának a cserében résztvevő másik tisztnek, aki eljött a dzsidásoktól, 3.000 forint lelépési díjat fizetnek. Jó üzlet volt. 

1811-ben az ezredet átvezényelték Csehországba, 1812 tavaszán Magyarországra. 1813-ban pedig, amikor már lehetett látni, hogy megint háború lesz – közben Napóleont megverték Oroszországban –, Széchenyi Ferenc gróf kérte, hogy Istvánt helyezzék át a császári-királyi vezérkarhoz, ami meg is történt. Az ifjú gróf közvetlenül a császári-királyi főerők parancsnoka, Karl Schwarzenberg tábornagy mellé került és a Prága melletti Liebenben szolgált. 

Közben mindenfajta tényleges katonai érdem nélkül megkapta a következő előléptetését: másodosztályú lovassági százados lett. Ez azt jelentette, hogy ha a századnál lévő első osztályú lovassági századost megölik a csatában vagy az ütközetben, akkor neki kellett volna vezényelnie a századot. Mindezt úgy, hogy tényleges harctéri vezénylői tapasztalata még nem volt.

Augusztusban megtörtént a hadüzenet, Schwarzenberget nevezték ki a porosz, orosz, illetve az osztrák haderő fővezérévé. Gyakorlatilag ez volt az első alkalom, hogy a három nagyhatalom egyesült erővel lépett fel Napóleon ellen. A szövetségesek benyomultak Szászországba és augusztus végén már meg is indult az első támadás Drezda irányába. Ebből jó nagy vereség lett: Napóleon augusztus 26–27-én megmutatta, hogy az oroszországi hadjárat kudarcának dacára még mindig jól érti a hadi mesterséget, és jól megverte a szövetségeseket. Szegény Széchenyi is elég rosszul járt ezzel az összecsapással. Már a csata napján lázas volt, a pocsék időben megázott, a visszavonulás során a lovát elrabolták a szövetséges kozákok, a pénzét ellopták a franciák. Szóval, sok nyomorúságon esett át, s elég reménytelenek voltak a kilátásai.

Schwarzenberg, aki gondoskodott a beosztottjairól, ezek után Prágába küldte egy kis gyógyulásra, ahol Széchenyi elkövette élete egyik nagy hibáját, amennyiben egyáltalán hibának minősül. Lábadozás közben beszélgetett a többi tiszttel, akik között voltak oroszok, poroszok, osztrákok, és egy egyébként nagyon pontosnak bizonyult jóslatot mondott. Kijelentette ugyanis, hogy Ausztriának, az osztrák monarchiának nincs igazi összetartó ereje, ezért egy évszázadon belül fel fog bomlani, és Közép-Európa valószínűleg az oroszoké lesz. (Ha nem is napra pontosan, de többé-kevésbé valóban ez történt.) Igen ám, de ezt egy titkos ügynök följegyezte és egy év múlva az ezzel kapcsolatos jelentés eljutott Ferenc császárhoz és királyhoz is. Ferenc nyilván nem reménykedhetett abban, hogy megéri ezt a száz évet, de hát mégiscsak a családról van szó, az ember nem örül neki, hogyha az alattvalói ilyeneket jósolnak.

Szeptember elején aztán Széchenyi bevonult a főhadiszállásra, majd pedig részt vett a következő nagy összecsapásban, az október 16–19. közötti lipcsei csatában. Lipcsénél a két fél szándékait tekintve meglehetősen egyértelmű volt a helyzet: a szövetségesek megpróbálták bekeríteni és megsemmisíteni Napóleont, Napóleon pedig megpróbálta egymástól elválasztani, áttörni a szövetségesek arcvonalát, és ilyen módon részenként megverni őket. Napóleon állt a belső körön, a szövetségesek a külsőn. A hadtudomány szabályai szerint a belső arcvonalon álló fél helyzete azért előnyös, mert a veszélyeztetett pontokra kisebb energiával irányíthatja át a csapatait. A külső vonalon lévőknek hosszabb utat kell megtenniük, viszont eközben kevésbé zavarhatja őket az ellenség. A belső vonalon lévő fél a dió, a külső vonalon lévő a diótörő, hogy egy köznapi párhuzammal éljünk. Minden azon múlik, hogy mennyire kemény a dió héja – vagy hogy milyen erős a diótörőt nyomó kéz.

Október 16-án volt a csata első napja, akkor a poroszok és a svédek még nem érkeztek meg a csatatérre, az aznapi összecsapás lényegében döntetlenre végződött. Napóleon tartotta az állásait, de nem sikerül áttörnie az oroszok és osztrákok arcvonalát.

Az első csatanapon maga Széchenyi is ott volt Schwarzenberg tábornagy kíséretében, golyózáporba került, 300 orosz kozák élén még lovasrohamot is vezetett a francia lovassági támadás visszaverésére, és ő maga is kapott egy lapos vágást a hátán. Október 17-én mindkét fél arra várt, hogy megérkezzenek az erősítések. Aznap délután Schwarzenberg Széchenyit egy levéllel Blücher marsallhoz, a porosz fővezérhez küldi azzal, hogy 18-án reggel 9-kor indul meg az általános támadás és szíveskedjen megjelenni a csatában. Széchenyit sötétedés után indították el, ami azt jelenti, hogy délután 5–6 óra körül, hogy megerősítse ezt a támadási parancsot. 

Egy ilyen nagyszabású csatában, ahol több százezer ember állt egymással szemben, ahol a csatatéren iszonyú a zűrzavar, minden tele van emberi hullákkal, jajgató sebesültekkel, lódögökkel és sebesült lovakkal, egy ilyen küldetés egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Ilyenkor bármi megeshetett egy futárral és ezért egy ilyen súlyú parancsot vagy üzenetet általában több futárral küldtek el, mert valamelyik majd csak oda fog érni. Széchenyi ezek közül volt az egyik. 

Valamikor az esti órákban érkezett meg Blücherhez. A porosz vezér hosszú időn keresztül afféle pofozóbábuja volt Napóleonnak, tehát mindig megverték, és ezért, teljesen érthető módon, egyre mérgesebb volt a császárra. Most úgy látta, hogy végre itt az ideje, hogy megfizessen ezért a sok megaláztatásért. Blücher a csata előtti napon éppen cicomázta magát: fésülködött, rizsporozta a parókáját, fényesítette az egyenruháját. Széchenyi csodálkozott is, hogy ahelyett, hogy a haditervet nézegetné a földabrosz fölé hajolva a vezérkari tisztjeivel, ilyen haszontalanságokra fecsérli az idejét. Valamit mondott is ezzel kapcsolatban, mire Blücher közölte: holnap ünnep lesz, talán megverjük Napóleont, és erre méltó módon fel kell készülni. Csak hát nem tudni, hogy mi lesz a svédekkel meg Bernadotte-tal, a svéd trónörökössel, aki korábban mégiscsak Napóleon marsallja volt; vajon megjönnek-e időben, mert Bernadotte nem akarja pazarolni a svédjei vérét. Szóval, Blüchernek elég lesújtó véleménye volt a derék svéd trónörökösről. 

Erre Széchenyi állítólag fölajánlotta Blüchernek, hogy ő maga megy el Bernadotte-hoz és megpróbálja rávenni arra, hogy jelenjen meg ő is másnap reggel 9-kor a csatában. Sok bizonytalanság van e körül a történet körül. Öten írták meg a magyar történetírásban, egyik kiválóbb, mint a másik, Thurzó Kálmán, Bártfai Szabó László, Viszota Gyula, Török Pál és Ács Tibor. A történészek között eltérő vélemények fogalmazódnak meg arról, hogy Széchenyi egyáltalán elment-e Blücherhez, illetve továbbment-e Bernadotte-hoz, és hogy ott egyáltalán mi történt. Thurzó Kálmán kétségbe vonja azt, hogy Széchenyi járt volna Bernadotte-nál, Bártfai Szabó László, Viszota Gyula, Török Pál, Bárány György (George Barany), Ács Tibor és legújabban Oplatka András viszont az út megtörténte mellett érvelnek. 

Tény, hogy maga Széchenyi közvetlenül a csata után mit sem írt erről a küldetésről, holott a szüleit amúgy rendszeresen tájékoztatta a vele történtekről, a későbbiekben pedig csak Döblingben tért ki a történtekre, mint azon saját hazugságainak egyikére, amelyekkel jól becsapta a világot. Ugyanakkor Zichy Ferdinánd gróf kb. egy hónappal a történtek után feleségéhez, Széchenyi Zsófiához írott levelében elég életszerűen – noha kissé talán kiszínezve – írta le a történteket, láthatólag Széchenyi elbeszélése alapján. Az időközben Bárány György által publikált breitenfeldi egyezmény szövege is megerősíti azt, hogy Széchenyi járt Blücher főhadiszállásán, és valószínűsíti azt, hogy továbbment Bernadotte-hoz is. A futárút részleteivel (útvonal, időtartam, visszaérkezés időpontja) kapcsolatban tehát vannak bizonytalanságok, de nincs olyan tényező, aminek alapján megcáfolhatnánk azt, hogy Széchenyi eljutott Bernadotte főhadiszállására is.

A források összevetése alapján nagy valószínűséggel tényleg elment Bernadotte-hoz. Amikor Széchenyi megjelent, s átadta Blücher üzenetét, Bernadotte állítólag húzódozott, kifogásokat keresett. Állítólag Széchenyi erre azt mondta neki, hogy ő visszamegy a főhadiszállásra, de akkor Bernadotte adjon neki írást arról, hogy átadta az uralkodók és Blücher üzenetét. A svéd trónörökös is tudta, hogy ha ő ezt írásba adja és nem jelenik meg időben a csatában, akkor nagyon nagy baj lesz. Erre ráerősített az, hogy Blücher is megjelent a svéd főhadiszálláson, és valószínűleg inkább az ő fellépése döntötte el a dolgot, nem annyira Széchenyié. Lényeg az, hogy Bernadotte megígérte, hogy másnap reggel 9-kor ő is megjelenik a csatatéren. Erről Blücherrel még egy egyezményt is kötöttek Breitenfeldben. Hozzáteendő, hogy Bernadotte ugyan az egyik hadsereg parancsnoka volt, de ebben éppen svédből volt a legkevesebb: a 18.000 svéd katona mellett több tízezer orosz katona szolgált alatta, akiknek parancsnokai nyilván rossz néven vették volna, ha saját uralkodójuk intenciói ellenére kimaradnak a döntő összecsapásból.    

Széchenyi a küldetés során oda-vissza 50–60 kilométert tett meg lovon, nagyon rossz időjárási körülmények között. Egy olyan kiváló sportember számára, mint ő, akiről különböző leírásokból tudjuk, hogy milyen, Sándor Móricéval vetekedő lovas bravúrokra volt képes, sőt időnként még „az ördöglovast” is legyőzte lovaglási versenyben, ez nyilván normál körülmények között meg sem kottyant volna. De így, csatatéri körülmények között, ez nem volt kis teljesítmény. 

Bernadotte-tól egyenesen visszatért Schwarzenberg főhadiszállására, jelentette, hogy átadta az üzenetet Blüchernek és az éjszakai lovaglás dacára, október 18-án és 19-én ténylegesen is részt vett magában a csatában. Az ottani teljesítményéért megkapta az első osztályú lovassági századosi kinevezését, sőt, a jelen lévő I. Sándor orosz cártól a Szent Vladimir Rend IV. osztályát.

A futárút következtében Széchenyi köré valóságos legendárium szövődött, például arról, hogy az ő személyes fellépése döntötte volna el a lipcsei csatát. Véleményem szerint ez erős túlzás – Bernadotte-ra sokkal inkább hathatott Blücher megjelenése. 

Ugyanakkor a svéd trónörökös nem siette el a dolgot – október 18-án reggel 9-kor indult el a táborából, holott a császári-királyi csapatok már reggel 7-kor támadtak. Az oroszok is Bernadotte-ra vártak, így a csata csak Bernadotte északi hadseregének megérkezését követően, délután 2 órakor bontakozott ki teljes nagyságában. Bernadotte megjelenését követően azonban érvényesült a szövetségesek erőfölénye, s miután 300.000 emberük, majd a Napóleon seregében harcoló német csapatok egy részének átállását követően még ennél is több katonájuk állt szembe Napóleon 190.000 főnyi seregével, az erőviszonyok végképp az ő javukra billentek. Napóleon október 18-án este elrendelte a visszavonulást. Miután a Pleisse folyó egyik hídját túl korán robbantották fel, a francia hadsereg egy része Lipcsében rekedt és kénytelen volt megadni magát. A szövetségesek a négy napig tartó küzdelemben mintegy 47.000 embert, Napóleon ellenben több mint 60.000 embert, 300 löveget és 900 lőszerkocsit vesztett.

Széchenyi ezek után részt vett a franciaországi hadjáratban, különböző küldetésekben. Volt olyan, hogy beleesett egy mocsárba, és az arra járó huszároknak kellett kihúzni onnan. Ahogy írja, már azon gondolkodott, hogy főbe lövi magát, mert innen nem lehet kijutni, de aztán rájött, hogy a pisztolya kétcsövű. Az egyik csövet elsütötte, hogy hátha valaki észreveszi és a huszárok valóban így találtak rá. Ezért aztán a másik csövét már nem kellett fölhasználnia. Ott volt akkor is, amikor a szövetségesek bevonultak Párizsba, majd pedig különböző futár-küldetésekben járt el. 

A hadjáratban játszott szerepéért még két további kitüntetést kapott, a porosz Pour le Mérité-t, illetve a szardíniai Szent Móric és Lázár Rendet, valamint az osztrák Ágyú- vagy Hadseregkeresztet. Érdekes módon ez az egyetlen osztrák kitüntetése. Ez viszont olyan, amit marokkal osztottak, tudniillik a zsákmányolt francia ágyúk bronzából öntötték a kereszteket, és mindenki, aki részt vesz a hadjáratban, megkapta ezt. Egy sajátos párhuzammal élve, kb. olyan volt, mint a Kádár-korban a Munka Érdemrend bronz fokozat harmadik osztálya. 

Ezek után Alfred zu Windisch-Grätz herceg (a későbbi 1848–49. évi császári-királyi fővezér) kíséretében Turinba küldték a szárd király visszahelyezése érdekében. 1814 novemberében pedig áthelyezték egy újabb, az 5. huszárezredbe. November elején Murat marsallhoz, a nápolyi királyhoz küldték, aki ugyan sógorságban állt Napóleonnal, de azért a trón erősebb vonzerőnek bizonyult, mint a sógorság és 1813–14-ben gyakorlatilag átállt a másik oldalra. Ennek az évnek a végén került Ferenc császár és király elé az a bizonyos kémjelentés, amiben Széchenyi megjósolta a monarchia végét. A szakirodalom nagy része szerint ez akasztotta meg aztán a további katonai karrierjét. 

1815 márciusában Széchenyinek menekülnie kellett Nápolyból. Ugyanis amikor Napóleon egy villámgyors akcióval visszatért Elba szigetéről Franciaországba, s száz napra újra átvette a hatalmat, Murat, elveszítve a realitásérzékét, úgy döntött, hogy most visszaáll a császár mellé, és megpróbálja megvalósítani az olasz nemzeti egységet. De a közkeletű mondás szerint, a világ három legvékonyabb könyve közül az egyiket az olasz vitézségről írták, és Murat az olasz csapatokkal kudarcot vallott a császári királyi hadsereg ellenében. 

Széchenyi huszárszázadosként vett részt ezekben a Murat elleni hadműveletekben. Lényegében ez volt az első tényleges harctéri vezénylői szolgálata. Nem lóti-futi futártisztként meg segédtisztként van jelen a csatatéren, hanem ténylegesen meg kell mutatni, hogy mit tud. Ezekről a teljesítményeiről – a tolentinói csatában április 29–május 3. között, illetve május 4-én Maceratánál – nagyjából azt lehet tudni, hogy Széchenyi nagyon vakmerő tiszt, azonban egyáltalán nem figyel szinte semmire. Rendszeresen a huszárjainak kellett kivágniuk őt a különböző kézitusákból, ahogy azt nemrégen Lenkefi Ferenc kollégám kiváló tanulmánya bizonyította Ebből is látszott, hogy nem rendelkezik katonai áttekintő képességgel. Május végén, a hadjárat befejezését követően Nápolyban megkapta a Szent Ferdinánd Rend lovagkeresztjét is, ez lesz az ötödik és egyben utolsó kitüntetése. 

Ezt követően bekövetkezik a békeidő, nincs háború. Ilyenkor nagyon nehéz előrelépni, mert hogyha az elöljárót nem üti meg a guta, nem esik le a lóról vagy nem gyullad ki benne a pálinka, akkor sokáig állásban marad. És főleg akkor nehéz az előrelépés, ha valaki nincs ott a hadseregnél. 

Széchenyi is nagyon unta a csapatszolgálatot, ez a leveleiből is kiderül, és ez az az időszak, ami számunkra csak úgy maradt meg, hogy külföldi utazásokat tesz – Angliától a Közel-Keletig mindenfelé –, és hogy ez ébreszti rá Magyarország hihetetlen elmaradottságára. 

Ez kétségkívül így van. De közben áthelyezték egy újabb alakulathoz, ez a 4. (Sándor orosz trónörökös) huszárezredhez, itt volt Simonyi óbester a parancsnoka, akivel nem különösebben jöttek ki egymással. Rendszeresen szabadságoltatta (vagy inkább szabadságolta) magát. Azonban szabadságaival kapcsolatban az volt a probléma, hogy időnként elfelejtett szabadságengedélyt kérni. Márpedig ez a katonaságnál alapvető feltétel volt, és ezt még egy grófnak vagy századosnak sem feltétlenül nézték el, ha elmulasztotta. 

Emellett Széchenyi olyankor is rendszeresen felutazott Bécsbe vagy Budára, amikor éppen szolgálatban volt, és megpróbálta elérni, hogy léptessék elő őrnaggyá. Ez egy sajátos önellentmondás: Széchenyi szeretett volna katona lenni, ugyanakkor nem volt ott az egységénél. Miután előléptetési törekvései sikertelenek maradtak, 1824 májusában már benyújtotta a kilépési nyilatkozatát, de aztán visszavonta. Aztán újabb szabadságra távozott, s hol Bécsben, hol pedig Sopronban tartózkodott. 

1825 januárjában aztán jött a hideg zuhany: az ezredparancsnokság felszólította, hogy számoljon el az 1813–14. évi futárútjainak előlegeivel, összesen 2086 forinttal és a ruhapénzével. Manapság is nagy zavarban lennénk, ha valakitől 12 évvel ezelőtti kiküldetéseinek az előlegeivel kellene elszámolnia: egyáltalán megvannak-e még azok a papírok vagy van-e egyáltalán ötletünk arról, hogy azok hol lehetnek. Széchenyivel is ez volt a helyzet. 1813 óta kétszer is alakulatot váltott, az 1813–14-es futárutakon volt, hogy a teljes poggyászát és minden vagyonát elveszítette. Nem csoda, hogy igencsak megdöbbenhetett, amikor ezt a felszólítást megkapta. 

Közben 1825 szeptemberében megjelent Pozsonyban az országgyűlésen, mint főrend. Ekkor novemberben hangzott el a híres felajánlása a Magyar Tudós Társaság alapítására. Némi szépséghiba volt, hogy bejelentette ugyan az ezrednek, hogy elmegy Pozsonyba az országgyűlésre mint főrend, de nem kért szabadságot. Így amikor Pozsonyban találkozott Ignaz Hardegg altábornaggyal, a pozsonyi hadosztályparancsnokkal, akkor az jól leteremtette a lábáról és felelősségre vonta, hogy mit keres Pozsonyban. (Hogy a baj még nagyobb legyen, Széchenyi huszárruhában volt ott, tehát a tetejébe még egyenruhát is viselt.) Széchenyi azzal védekezett, hogy országgyűlés van; mire Hardegg szemrehányást tett neki, hogy nem kért szabadságot. Erre Széchenyi fölrohant Bécsbe, beszélt Ferdinánd főherceggel, a magyarországi főalparancsnokkal, és ezzel el volt intézve a szabadságkérelem. 

1826-ra aztán megunta az állandó leckéztetést és végre benyújtotta a kilépési kérelmét, rangjának megtartása nélkül 1826. április 15-én törölték az ezred névsorából. Május 16-án állították ki az obsitlevelét. Igen ám, de egyelőre nem kapta meg, mert június 7-én ismét felszólították, hogy számoljon el a futárutak előlegeivel. Széchenyi kérvényezte, hogy küldjék meg számára az ezekkel kapcsolatos úti rendelvényeket, ezek kiszolgáltatása viszont késett. Három év múlva végre megkapta azokat az úti rendelvényeket, amelyek alapján utólag ki tudta számolni, hogy mivel tartozik a kincstárnak. 1830 januárjában – ekkor már négy éve nincs állományban – benyújtotta az elszámolását, decemberben pedig visszafizetett 161 forint 51 krajcárt. Erre 1830 szeptemberében végre megküldték neki az obsitlevelét, amivel sikerült végre lezárnia katonáskodása hosszú történetét. 

Mit mondhatunk Széchenyiről mint katonáról? Kétségtelen tény, hogy bátor katona volt és jó fizikummal rendelkezett. Kitüntetései is voltak, de ezek olyanok volta, amiket szinte marokkal osztottak. Kevés volt a tényleges harctéri teljesítménye és gyakran az óvatlanságig vakmerő volt.

Irreguláris személyiségként nehezen viselte a hadsereg vakfegyelmét. (Hozzáteendő, hogy később politikusként is idegen volt tőle a pártfegyelem – ez is hozzájárult politikai elmagányosodásához az 1840-es években.) Tényleges állományú katonák nem szokták a kormányzatot nyilvánosan bírálni, bármi volt is róla a véleményük. Széchenyi 1825-től kezdve egyre egyértelműbb politikai szerepet vállalt. Ezt sem szerették a császári-királyi hadseregben; azt pedig még kevésbé, hogy az ifjú gróf a reformellenzék értékrendjét vallotta. 

Problémái voltak az adminisztratív és a hivatali fegyelemmel is: késve vagy egyáltalán nem nyújtotta be szabadságkérelmeinek egy részét; nehézségei voltak a pénzügyi elszámolással (bár itt a hivatal is hihetetlenül kicsinyes volt vele szemben.) Szintén sajátos ellentmondás az, hogy Széchenyi állandóan panaszkodott amiatt, hogy már ez a bajtársa is őrnagy, meg amaz is őrnagy; ugyanakkor ő maga is folyamatosan protekció útján próbálta meg elintézni az előléptetését. 

Érdemes hangsúlyozni, hogy a kezdet kezdetén a karrierje kimondottan gyors volt: tényleges katonai érdemek nélkül léptették elő kétszer is, úgy, hogy alig volt harctéri teljesítménye. Ugyanakkor a 17 év 2 hónap szolgálati idejéből 9 évet volt szabadságon, azaz, a katonaidejének több mint a felét a hadseregtől távol töltötte. Kétségtelen, hogy az 1813. évi besúgói jelentés nem tett jót a katonai karrierjének, de ténylegesen megállapíthatatlan a hatása, mert nem tudhatjuk, hogy más tisztekről ugyanebben az időben mit jelentettek, és hogy ezeknek a katonai karrierje megakadt-e vagy sem. 

Végül még egy kérdés: mi lett volna, ha előléptetik? Lett volna eggyel több középszerű huszárőrnagy a császári-király hadseregben, de nem lett volna belőle soha Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”. Így azt hiszem, hogy Széchenyi minden ezzel kapcsolatos csalódottsága ellenére, – kedves mesteremet, Katona Tamást idézve – a veszteség látszólagos.

Irodalom

Ács Tibor: Katonaévek. In: Széchenyi és kora. Szerk. Éri István. Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, Budapest, 1991. 29–45. pp. (Tájak-Korok Múzeumok Könyvtára 3.) 

Ács Tibor: Katonaként is magyar. Széchenyi István katonaélete és hadügyi reformeszméi. Zrínyi Kiadó, Budapest, é. n. [2009.] (Hősgaléria) 

Ács Tibor: Széchenyi István hadügyi reformeszméi. In: Széchenyi Magyarországa és Európa. Tudományos konferencia. Magyar Tudományos Akadémia és Budakeszi. 2000. szept. 21–23. Szerk. Pelyach István – Kőrösiné Merkl Hilda – Simon V. Péter – Buday Miklós. Széchenyi Társaság, H. n. [Budapest], 2004. 68–78. pp.

Ács Tibor: „Tábornok akarok lenni”. Széchenyi katonaévei a császári-királyi hadseregben. In: Hadtörténelmi Közlemények, CXL. évf. (1991) 3–57. pp.

Barany, George: Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism, 1791–1841. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1968.

Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István katonai pályája. 1809–1826. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1928. (29. kötet.) 38–68. pp.

Cserháti László Gábor: Széchenyi, a sportember. In: Széchenyi mint magánember. Szerk. Pelyach István. Logod Bt., Budapest. 2011. 123–141. pp.

Lenkefi Ferenc: „Macera Macerátánál”. Adalékok gróf Széchenyi István huszárkapitány megmentéseihez az 1815-ös hadjáratban. In: Hadtörténelmi Közlemények, CXXIX. évf. (2016) 2. sz. 415–429. pp.

Oplatka András: Széchenyi István. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Simon V. Péter: Széchenyi a napóleoni háborúkban. In: Széchenyi Magyarországa és Európa. Tudományos konferencia. Magyar Tudományos Akadémia és Budakeszi. 2000. szept. 21–23. Szerk. Pelyach István – Kőrösiné Merkl Hilda – Simon V. Péter – Buday Miklós. Széchenyi Társaság, H. n. [Budapest], 2004. 139–143. pp.

Gróf Széchenyi István levelei szülőihez. Összegyűjtötte, előszóval és jegyzetekkel ellátta Zichy Antal. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1890. (Gróf Széchenyi István Munkái. IX. k. Gróf Széchenyi István levelei IV.)

Széchenyi István gróf lovaglása a lipcsei csata előestéjén, 1813. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1888. 319–321. pp.

Nosziczi Thurzó Kálmán: Gróf Széchenyi István szerepe a lipcsei csatában (1813. október hó 16–19.). In: Hadtörténelmi Közlemények, 1914. 335–362. pp.

Török Pál: Gróf Széchenyi István, mint katona. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1943. 171–194. pp.

Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István, mint katona. In: Irodalomtörténeti Közlemények, LII. évf. (1942) 1–22., 132–155., 256–268., 354–368. pp.

Elhangzott: Széchenyi 225 – Emlékkonferencia, Balatonfüred, 2016. október 29.

Az első világháború kitörése a Magyar Királyságban kezdetben az egyházak és a politikai pártok többségét a kormány mellé állította. Ezen euforikus hangulatból a Magyar Katolikus Egyház is kivette részét: támogatásáról biztosította a magyar kormányt. Hozzáállása azonban hamar megváltozott, mely változás okai között felsorolhatjuk az elszenvedett vereségek sorozatát, a hátország folyamatos és látványos romlását, valamint nem utolsó sorban XV. Benedek pápa békepolitikáját.

A háborús megpróbáltatásokat lelki szinten körlevelek, prédikációk, imádságok és ájtatosságok útján igyekeztek enyhíteni, míg a gyakorlatban karitatív tevékenységükkel kívántak segíteni az elesetteken. Hadikórházakat állítottak fel, támogatták a hadiárvákat és özvegyeket, befogadták az erdélyi menekülteket, szükségkápolnákat létesítettek és folyamatosan támogatták a katolikus sajtót.[1]

 

A Veszprémi Egyházmegye a világháború előestéjén

 

A püspökséget hosszú időn keresztül báró Hornig Károly bíboros-püspök vezette egészen 1917-es haláláig, amely időpont egyben e tanulmány időbeli kereteit is megszabja. Az egyházmegye területe ekkor kiterjedt a történelmi Veszprém és Somogy vármegyék, valamint részben Zala vármegye területére; összességében 13.710 km2-t tettek ki a bakonybéli enklávét leszámítva, amely a pannonhalmi területi apátság része volt. 29 esperesi kerületre osztva mintegy 700.000 hívő lelki épülését látták el a többségében kegyúri alapítású plébániák.

A vármegyék tekintetében a római katolikus hívők elosztását tekintve komoly különbségek figyelhetők meg. A lakossághoz viszonyított arányuk a római katolikusnak Zala vármegyében 92,9%, Somogy vármegyében 74,8% és Veszprém vármegyében 66,1% volt. Többségében falusi közösségekről beszélünk néhány közepes méretű várossal tarkítva, úgymint Veszprém, Kaposvár, Nagykanizsa és Pápa, valamint néhány bányavárossal, mint Ajka és Várpalota. A szolgálatot a lelkipásztorok mellett nagyszámú káplánság (86 fő) segítette.

A világi papság mellett komoly szerep jutott a szerzetesrendek számára is. A zirci ciszterci, a tihanyi és zalavári bencés apátságok, a ferencesek, a premontreiek és 1911-től már a jezsuiták is a közelükben fekvő plébániák lelki gondozását vállalták. A ferenceseknek ezentúl fontos szerep jutott a búcsújáró helyek, mint Sümeg, Búcsúszentlászló, Andocs és Segesd irányításában. Az oktatásban több tanítórend is szerephez jutott, közöttük említhetjük a piaristákat, premontreieket és bencéseket; a nőnevelésben pedig az angolkisasszonyok, valamint az irgalmas nővérek zárdája jeleskedett.[2]

 

Karitatív tevékenység az egyházmegyei iktatók tükrében

 

A Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban található 1914 és 1917 közötti évekre vonatkozó egyházmegyei iktatókönyvek is alátámasztják a bevezetőben már megjelenített tevékenységeket. A Hornig Károly bíboros vezette veszprémi püspökségben a hivatalos iratok alapján nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy akár a háború kezdeti időszakaszában az eufória vette volna át a vezető szerepet. Elég korán megjelennek azok a rendelkezések, amelyek bizonyos korlátozásokat vezetnek be, példának okáért már októberben csökkentették a távíró és telefon használatát, a nuncius december elején jelezte, hogy a Rómával történő levelezés is csupán az államtitkárságon keresztül valósulhat meg, a minisztérium kimutatást kért az ellenséges államokhoz tartozó növendékek és tanítók felől, és még sorolhatnánk tovább ezen intézkedéseket.

Ezek felvonultatása mellett sokkal jelentősebbek azok az iratok, amelyek arról hagytak hátra az utókor számára bizonyítékot, hogy az egyház komoly karitatív munkával igyekezett könnyebbséget hozni a háború terhét egyre inkább megérző fronton harcoló katonák, családtagjaik és a hátország számára. Számtalanszor fordulnak elő a lelkészek és tanítók hadba hívásával, a sebesültek ápolásával, a hadiözvegyekkel és -árvákkal, a hadikölcsön jegyzésével, a harangok és a sajtó ügyével vagy a szeminárium átadásával kapcsolatos bejegyzések.

Egyes témákat könnyen végigkísérhetünk egy adott településre vonatkozó iratok alapján. Az én választásom jelen esetben Farkasgyepűre esett, amely plébánia ellátásában Bakonyjákóhoz tartozott, azonban a bíboros szívében kivételes helyet foglalhatott el, hiszen többek között a nevéhez fűződik az 1909-ben felszentelt Sarlós-Boldogasszony templom építése;[3] mindamellett, hogy Farkasgyepű igen komoly anyagi bevételt jelentett a püspökség számára, hiszen a bakonyi erdők kezelését 1896-tól innen irányították.[4]

A farkasgyepűi tanítót, Polczer Józsefet még 1914-ben hadba hívták és helyére Imre Annát tették meg helyettes tanítónőnek. Még a háború elején Polczer hősi halált halt, azonban helyén sem Imre Anna óvónő, sem Sándorffy Sarolta tanítónő nem maradt túl sokáig, még az év vége előtt felmondták állásukat. A farkasgyepűi gyerekek tanítását ezután arányaiban hosszú időn keresztül Székely Erzsébet vállalta, ám az elhunyt özvegyéről sem feledkeztek meg teljesen, ahogyan mindez a következő levélből kiderül.

„Nagyságos Jószágkormányzó Úr!

Bíbornok, püspök úr Ő Eminencziája kegyes volt alólirottat szóbelileg utasítani, hogy Polczer József farkasgyepűi kántortanító 1914 év november hó 19-én hősi halála folytán megűresedett farkasgyepűi kántortanítói állás teendőinek ellátásával Székely Erzsébet okleveles óvónőt megbízzam és javára a farkasgyepűi kántortanítói állás ősszes járandóságai biztosíttassanak azon kikötés mellett, miszerint nevezett óvónő két év leforgása alatt a tanitónői oklevelet megszerzi.

Mivel Polczer József volt farkasgyepűi kántortanító őzvegyének és árváinak ellátásáról a Közoktatásűgyi Kormány csak 1915 év junius havában gondoskodott, és Székely Erzsébet 1915 szeptember hó 22-től kezdődőleg egész 1916 junius hó 30-ig helyettes tanítónői fizetést élvezett: mély tisztelettel kérem Nagyságodat, hogy fentnevezett farkasgyepűi helyettes kántortanítónő javára az összes illetményeket 1916 év julius hó 1-től kezdődőleg kiszolgáltatni méltóztatssék…”[5]

A farkasgyepűi harangok megváltása egyedülállónak mondható a maga nemében, hiszen a veszprémi székesegyház, az angolhölgyek templomának harangjai mellett a püspökség a farkasgyepűi kápolna szentmisére csalogató harangjaiért is komoly összeget fizetett a katonai parancsnokság számára[6] A későbbiek folyamán pedig a bakonyjákói plébános intézett kérvényt a bíboroshoz, amelyben a farkasgyepűi harangok közül kettő átvitelét kéri a plébániatemplom számára, mivel hívei nem tudják megkülönböztetni, hogy mikor van kis- és mikor van nagy-mise. Kérvényét három szóban intézték el: nem engedtetik meg.[7]

Kevésbé ismert probléma az erdélyi menekültek ügye, pedig komoly terhet jelentett az egyházmegye számára annak rendezése. Megmutatkozik ez Nyirád község többszöri kérvényében is, amelyben a püspöktől anyagi támogatást kérnek a menekültek ellátására és gondozására. Közülük többeket foglalkoztattak az iskolákban, mint például Vívzáron is egy erdélyi menekült tanító felvételére kértek engedélyt. A sok eset közül kiemelném az erdélyi püspök, Majláth Gusztáv Gábori Dénes csíkszentmihályi plébános érdekében írt levelét.

„Kegyelmes Uram!

Mély tisztelettel jelentem, hogy Gábori Dénes menekült Csíkszentmihályi lelkész most Zalaszentgróton Schneller Jenő esperes plébános mellett teljesít segédlelkészi szolgálatot. Kérem Eminenciádat, hogy ezt tudomásul venni és számára az egyházhatósági felhatalmazást megadni kegyeskedjék.

A Szent Bíbor előtt kegyelettel meghódolva, maradtam Eminenciádnak Krisztusban alázatos testvére:

Majláth
erdélyi püspök”[8]

A tábori lelkészek viszontagságos sorsa hasonlóan kevésbé ismert kérdés. Az iktatók között felfedezhetjük több tábori lelkész hazaírt levelét, jelentését, hogy kitüntették különböző jelvényekkel. Néhány esetben viszont végigkövethető, hogy milyen szerény körülmények között kellett szolgálatot teljesíteniük azon ezredeknél, ahova beosztották őket. E kérdéskört Egry Jenő levelein keresztül tudjuk leginkább nyomon követni.

„Be vagyok osztva egy ezred lelkészének és ott kell lennem, ahol az ezred van. Így most a fronton az első rajvonalban, illetve hát fedezékben. A golyó néha úgy hull akár az eső. De nem ez az a baj melyet megemlíteni akarok, hanem az, hogy én ide vagyok rendelve és nem tudom kötelességem teljesíteni, mert semmiféle egyházi felszerelés nincsen. Ép hogy temetni tudok mert ehhez van velem kis könyvecském. Misézni 6 hét alatt egyszer sem tudtam, mert nincs semmi, sem ruha, sem kehely, oltárkőről nem is szólva.

Én úgy vagyok értesülve, hogy e hiányokon hosszú ideig nem képes segíteni a tábori püspöki hivatal. Ezért azzal az alázatos kéréssel fordulok a főtisztelendő egyházmegyei hivatalhoz, hogy méltóztassék nekem ide az ezredparancsnokság címére hivatalos csomagként egy elhasznált mise ruhát, kelyhet, egyszóval egy teljes misézéshez ruhákat… Végtelen nagy örömömre szolgálna, ha csak azokból a ruhákból kapnék is egyet, melyek már félre téve vannak, mint elhasználtak.”[9]

A válasz sem késlekedett sokáig és a pótzászlóalj által rövid időn belül megérkezett a felszerelés, amely a következőket tartalmazta: kehely, misekönyv, misemondó ruha, csengettyű, miseruha hozzátartozó részekkel, két vállkendő, két alba, egy karing, egy öv, három kéztörlő, egy oltárkő.[10] A tábori lelkész köszönő levele sem maradhatott el:

„Főmagasságú Bíbornok Püspök Úr! Kegyelmes Uram!

Mai napon kaptam meg a szent mise mondáshoz szükséges tárgyakat és most már én egészen boldog vagyok ezekkel. Minden hiány nélkül és sértetlenül jutottak hozzám. Alázatosan köszönöm főmagasságod kegyes jóságát és ígérem, hogy nagyon fogok a tárgyakra vigyázni.

1916. máj. 2.

Legalázatosabb szolgája - Egry Jenő káplán, tábori lelkész”[11]

A történet vége azonban eléggé tragikomikusra sikeredett, mivel az új felszerelés pár hónapon belül elveszett egy visszavonulás alkalmával. Pótlásáról a püspök a továbbiakban nem tudott gondoskodni, a hiányt Egry Jenőnek kellett megoldania.

A világháború borzalmai mellett más szomorú esemény is lesújtotta az egyházmegye híveit. 1917. február 9-én elhunyt a püspök, báró Hornig Károly. Huchthausen Lajos Bilingérezések című kötetében így emlékezett vissza a halála előtti napokra:„Utolsó betegségében egy alkalommal Vegele titkár azzal jött el tőle: gyerekek, nagy baj van, a Bíboros eltolta magától az aktákat. Valóban, egy héten belül bekövetkezett halála napja: 1917 február kilencedike.”[12]

Temetésére 1917. február 13-án került sor. Halálának hírére rengeteg távirat érkezett a püspökséghez. Többek között részvétéről biztosította a püspökséget Csernoch János esztergomi hercegprímás is. Felajánlkozott a temetési szertartás levezényelésére, de az elhunyt végrendeletének értelmében ezt udvariasan visszautasították. A gyászszertartás rendje a következő volt:

„Báró HORNIG KÁROLY

bíbornok, veszprémi püspök úr Ő Eminencziájának Veszprémben 1917. évi február hót 13-án tartandó temetése alkalmával

a gyászszertartások sorrendje.

I. Beszentelés

A szertartások a holttestnek a püspöki székháznál való beszentelésével kezdődnek.

Délelőtt 9 órakor dr. Rédey Gyula nagyprépost, káptalani helynök asszisztencziájával együtt a szerzetes és világi papságtól kísérve a püspöki palotához vonul és a feljáró lépcső felőli részén foglalnak helyet; a kórus a kapu belsejében, a koporsó körül pedig a püspöki uradalomtól kirendelt erdészek, jobb- és baloldalt a papság és közönség helyezkedik el.

A küldöttségek a beszenteléshez nem vonulnak ki, hanem a templomban már elfoglalt helyeiken maradnak.

A beszentelés után a menet felvonulása a székesegyház főbejáratához a következőképen történik:

növendékpapság,

szerzetes és világi papok karingben,

asszisztenczia,

rendjelvivők,

a koporsó,

a nem karingben levő papság,

a közönség.

A menet a templomba érkezvén a koporsó ravatalra tétetik, a nagyprépost úr asszisztencziája a jobboldali sekrestyébe vonult s ott öltözetesen várja be a mise végét.

A herczegprímás úr asszisztencziája a baloldali sekrestyéből a papsággal együtt Ő Eminencziája fogadására az oldalbejáróhoz vonul ki.

A fogadás után Ő Eminencziája az asszisztencziával együtt várja a király Ő Felsége képviselőjét, Frigyes cs. és kir. főherczeg Ő Fenségét.

Ezután mindnyájan a szentélybe vonulnak és elfoglalják helyeiket.

II. A gyászmise

A gyászmisét a Herczegprímás úr Ő Eminencziája végzi a részére külön kirendelt asszisztencziával.

A gyászmise után négy püspök úr abszolucziót mond, melynek elvégzése után a távozó pontifikáló bíbornok urat a papság és az asszisztenczia az oldalbejáróhoz kíséri ki; ezután az asszisztenczia a baloldali sekrestyébe megy, míg a nagyprépost úr külön asszisztencziája a jobboldali sekrestyéből előlép és a temetési menet megalakul.

III. A temetési menet.

A temetési menet a székesegyház főbejáratától a Károly-templomig a következő rendben megy:

  1. A menetet a tanintézetek ifjusága vezeti be zászlók alatt. Elől a leány-, utánuk a fiuiskolások, az intézetek rangja szerinti sorban.
  2. A zászlók alatt felvonult egyesületek.
  3. A fakereszt vivője.
  4. A női- és férfiszerzetesek.
  5. A nem karingben levő papság.
  6. Cerimoniárius és a keresztvivő a két akolitus között.
  7. A növendékpapság és világi papság karingben égő gyertyákkal.
  8. Az asszisztenczia a pontifikáló nagypréposttal.
  9. Rendjelvivők.
  10. A gyászkocsi.
  11. Koszorus kocsi.
  12. Ő Fensége a király képviselője és a miniszter úr Ő Exczelenciája
  13. A püspökségi uradalomi tisztek.
  14. A vidéki és helybeli polgári és katonai küldöttségek rang szerint.
  15. A vidéki és helybeli urak és hölgyek, utánuk a közönség.
  16. Kocsik

IV. A Károly-templomnál.

A Károly-templom terét övező rácsozat ajtajánál a mindkét nembeli tanuló ifjuság a rácskerítésen kívül foglal helyet és pedig a leányok a temető felé, a fiuk a kórház felé eső részen.

A zászlók alatt felvonult egyesületek, urak és hölgyek a kerítésen belül, de a templomon kivül a templomtéren helyezkednek el.

A templomba a szerzetes és világi papsággal együtt csak az asszistenczia megy be, még pedig a templom hajójába, míg a küldöttségek – amennyiben ez lehetséges – a kórus alatt foglalnak helyet.

A temetés végeztével a menet feloszlik s a székesegyházban ünnepélyes pontifikális szentmise, u. n. Gloriosum veszi kezdetét.

Veszprémbe, 1917. évi február hó 12-én.

Egyházmegyei Hivatal”[13]

Tanulmányomban a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban megtalálható iratok alapján kívántam egy-egy mozzanatban bemutatni a Veszprémi Püspökség kötődését az első világháború borzalmaihoz. Ezúton is köszönöm a levéltár munkatársainak – Karlinszky Balázsnak és Varga Tibornak – segítségét, akik az általam kért irathalmazokat előkészítették. A forrásokat helyesírásilag az eredetinek megfelelő állapotban hagytam.

E röviden bemutatott téma teljes körű feldolgozása nem is lehetett célja ennek a munkának, csupán egy-egy lényeges mozzanat felvillantására vállalkozhatott. A későbbiek folyamán érdemes volna a témát komolyabban végigjárni, hiszen azt eddig nem mutatta be egyetlen monografikus feldolgozás vagy tanulmány sem.


[1] Dr. Szántó Konrád O. F. M.: A katolikus egyház története II. Ecclesia Szövetkezet, Bp. 1985. 572. p.

[2] Gárdonyi Máté: Huszadik századi kihívások, pasztorációs útkeresések a Veszprémi Egyházmegyében. In. Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a Veszprémi Püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére. Szerk. Hermann István – Karlinszky Balázs. Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Veszprém. 2010. 276-279. pp.

[3] Rácz István: Farkasgyepü község története 1401-1753. Farkasgyepű Község Önkormányzata, Pápa, 1996. 26. p. (Jókai Füzetek 18.)

[4] Uo. 19. p.

[5] Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár (VEL) I. 1. 44. a. 1267/1917. A farkasgyepüi tanítói illetményeknek Székely Erzsébet részére való kiszolgálatása iránt püsp. jószágkormányzó megkerestetik.

[6] VEL I. 1. 44. a. 1462/1917. Székesegyházi, angolhölgyek és a farkasgyepűi kápolna harangjainak meghagyása tárgyában minisztériumhoz átirat.

[7] VEL I. 1. 44. a. 589/1917. A farkasgyepűi harangoknak a bakonyjákói templomba átvitele nem engedtetik meg.

[8] VEL I. 1. 44. a. 3923/1916. Gábori Dénes menekült erdélyi egyházmegyei pap Zalaszentgróton egyházi funkciók végzésére felhatalmazást kap.

[9] VEL I. 1. 44. a. 1395/1916. Egry Jenő levele.

[10] VEL I. 1. 44. a. 1468/1916. Egry Jenő tábori lelkész panaszára tábori püspök válaszol.

[11] VEL I. 1. 44. a. 1873/1916. Egry Jenő köszönő levele.

[12] Huchthausen Lajos: Bilingérezések. Történetek a veszprémi egyházmegye XX. századi életéből. Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Balatonkiliti-Veszprém, 2009. 18. p.

[13] VEL I. 1. 44. a. 607/1917. Főmagasságú és ftdő Báró Hornig Károly bíbornok veszprémi püspök 1917. február 9-én délelőtt ½ 9 órakor meghalt.