szerda 21 február 2018

mail 99217 960 720

Olvasóterem

Olvasóterem (13)

bill bissett verse

Zend is nevr th end as it

starts with zen wch inklewds

th beginning middul n end

at th same time n rime as

robert bert ro ob tern den

end zee ned is bob ob ned

den zeeee z has evree lettr

in it evree b a n nautikul zed

from th ned from th land uv

zeeez wher evreething is

continues is ar beez zeee

eeezeee zeeb zending t

 

4 robert zend

frm bill bissett

Verebes Ernő: Döntés a képtelenségben

Látod? Semerre egy hívogató táj,

Hegycsúcs, vagy legalább fennsík,

Part, amit a tenger felől láthatsz,

Hisz amíg felmászol, kievezel,

Már megszületett, amit tervezel,

A döntés, mely minden mást kizár,

Kiváltképp a parttalant.

Pedig éveid megsúgták,

Csak a maradandó képes újfent,

S ugyanakkor alant, a régiségben,

Emlékek restségén rágódva,

Magát lehetőségekre hangolni át.

A mezők látványa sem kíván

Bokortól bokorig méterrúd-elszámolást,

Kimért falomb-bókolást a szélben,

Ha a nyílt, kék égre kikönyököl a Nap,

Mindeggyé téve, pillantásod épp a térre,

Vagy valamely fűszálra veted.

Pihenj hát meg e látvány közepén,

Fejeden láthatatlan kalap,

Így, akármerre indulsz is barátom,

El nem veszítheted talmi oltalmadat.

Az élénkpiros sorompó előtt álltam és a felpattogzott festéket dörgöltem róla. Egy tacskószerű kutya húzott el mellettem, levizelte a sorompónál növő bokrok egyikét. Rám nézett, majd ügyetlenül szedve a lábait beiszkolt a kolónialakások felé. Egy nagydarab férfi állt az első háznál, félmeztelen volt, az acélgyár felé vivő úttestre bámult, pontosabban az annak helyén lévő sártengerre, egyszer csak elordította magát, hogy asszony, feltetted-e már azt a vizet? Arrébb fiatalok álltak, vitatkoztak, lökdösték egymást, majd kiszúrtak engem, egyre többször nézegettek felém, versikéket ordibáltak, hogy mit lesel, gyere ide, felesel, meg hogy onnan mindenkinek nagy a pofája. Egy terhes nő sétálgatott körülöttük, először azt hittem, hogy valamelyiküknek az anyja, de aztán az egyik fiú kivált a csoportból, és égnek emelve az öklét üldözőbe vette a nőt, hogy nem értetted meg a múltkor, egyikünk sem fog megbaszni téged! Nem ismertem még senkit innen, csak a városi szóbeszédből sikerült megtudnom pár dolgot, például hogy itt mindenki alkoholista, meg hogy tucatszámra csinálják a gyerekeket, és ezért meg kell fosztani őket minden juttatástól. A fiatalok közelebb jöttek, a levegőbe boxoltak, és nyögtek hozzá, mint a profi ökölvívók. Őket akarom én megérteni? Tizenévesek, és reflexből belekötnek abba, aki egy másodpercnél tovább figyeli őket. Átléptem a sorompón és elindultam a fiúk felé. 

A banda megtorpant, hárman azonnal elszaladtak. A többiek egymásra néztek, bizonyára azon gondolkodtak, maradjanak-e. A középső fiú terpeszben állt, lehajtotta a fejét és ferdén nézett rám. Mögé sorakoztak a többiek, láthatóan vezető szerepet töltött be közöttük ez a fekete hajú, bajuszos, vékony gyerek. Még nem ismertem Barnát, aki számos olyan tanáccsal látott el, ami akkor hasznosnak bizonyult volna. Hogy úgy kerülhetek közel ezekhez az emberekhez, ha azt csinálom, amit ők. Ha fizetek nekik, és hagyom, hogy meghívjanak. Ne kezdjek el okoskodni, ha megnyílnak nekem, ne akarjam megmondani, mit csináljanak, még akkor sem, ha ők kérdezik meg a véleményemet. Vékony jégen táncoltam abban a pillanatban, mikor Pali és én először találkoztunk. Hónapokkal később láttam őt verekedni. Megváltozott a tekintete, elborította az őrület, nem figyelte, hová üt, és nem mérlegelt, ha valaki észhez nem téríti, akkor megöli azt a szerencsétlent. 

Aznap Ágyas Janinál találkoztam velük. Ha reggel mentem a telepre, mindig benéztem a kocsmába kávézni egyet. Paliék a Puskás Öcsi poszter alatt ültek, az asztalon sörösüvegek és felespoharak sorakoztak. Látszott rajtuk, hogy egész éjjel fenn voltak, valószínűleg már nyitás előtt itt toporogtak az ajtóban. Egymást túlkiabálva szidtak egy hosszú hajú szivart, aki kidobatta őket egy belvárosi helyről, mert nem akart leprásokkal bulizni. Pali olyan ideges volt, hogy belevert a falba a poszter alatt. De a többiek sem bírtak magukkal, felálltak, elképzelték, hogy előttük van az a lófarkas fasz, és rugdosták a levegőt. Akkor még nem tudtam, hogy Márkra várnak, aki ötezer forintért képes volt ott szobrozni a diszkó előtt, hogy, miután megmutatták neki, hogyan néz ki ez a fazon, hajnalban hazáig kövesse, és majd elvezesse hozzá Paliékat. Épp végeztem a kávémmal, mikor berontott a kocsmába Márk. Azt mondta, hogy mindjárt el fog aludni, mert egyáltalán nem jó móka a megfigyelés, egyszer rossz ember után indult el, de időben rájött a tévedésre, most kellene neki egy sör, hogy forogjon a nyelve. Lehúzta az ital felét, majd egy gyűrött papirost tett a pultra, tessék, cím, emelet, ajtó. Senki sem ütközött meg azon, hogy Márknak még az ajtószámot is sikerült kinyomoznia, bár azon sem, hogy milyen nagy megelégedéssel markolászta az Arany Fácánt, amit, dacára annak a megtépázott papírlapnak, azért kért, hogy könnyebben tudjon beszélni. El sem tudod képzelni, hogy mit kap az a gyerek, mondta Pali, és megveregette Márk vállát. Gyere velünk te is, kell az ember, sosem lehet tudni, hívtak a többiek. Én Márkhoz fordultam, aki bárgyún mosolygott, és el volt telve magával, hogy milyen nagy üzletet csinált. Ágyas Jani ugyanúgy bámult vissza rám, mint bármelyik nap, véreres, kocsonyás szemekkel. Semmibe vesző tekintetét még akkor is a hátamban éreztem, amikor már a kocsma lépcsőjén rohantam lefelé a fiúkkal.

Az acélgyári kolóniások sosem jártak egyedül. A társaság nem csak a banda védelmének kedvezett. Ha arra volt szükség, megvédték egymást, de alkalomadtán vissza is fogták a társaikat. Ezzel persze megint csak önmagukat fedezték, bajtársi viszony volt közöttük, abban a pillanatban, mikor elhagyták a sorompót, idegen területre léptek, ahol mindenki ellenségnek nézte őket. Cigány, büdös, rühes, tolvaj, naplopó, semmirekellő, szarházi, tetűláda… A járókelőknek ki sem kellett mondaniuk ezeket a szavakat, elég volt, ha csak rájuk néztek és megszaporázták a lépteiket. Az acélgyáriak ennyiből is tudták, hogy mit gondolnak róluk. A sietős gyalogosok, a lesütött szemek, a testhez szorított válltáskák a félelmet és az elutasítást sugározták feléjük. Paliékban nagyon hamar elszabadultak az indulatok, elég volt egy hirtelen mozdulat vagy egy rossz hangsúly, ha ők provokációként értelmeztek valamit, akkor nem álltak meg az első vérnél. 

A lófarkas a kórház felé, a Napsugár-lakótelepen lakott. A kórház hatalmas, szürke épület volt, zöld kovácsoltvas kerítés választotta el az előtte lévő parkolóktól. Vele szemben ortopédboltok, élelmiszer- és bioüzletek, zöldségesek sorakoztak. Mögöttük családi házak között vezetett az út a Napsugár négyszintes tömbjeihez. A város rekordidő alatt felhúzott lakótelepe nem volt nagy, mindössze tizenkét tömbből állt. Kis alapterületének köszönhetően huszonkét napot vett igénybe az építkezés, ám a sietség nem látszott meg a házakon, a meghitt, fákkal és bokrokkal beültetett környezet csendes pihenést kínált az itt lakóknak. Ha a rendszerváltás után kezdenek neki a Napsugár építésének, bizonyára a lakópark címet kapta volna ez a barátságos kis terület, de mivel a hetvenes évek végén építették, billogként viselte a telep titulust. A lófarkas az egyik szélső tömbben lakott, egy garázssorral szemben. Amögött rejtőztünk el, Pali azt mondta, várunk. Elküldte Krisszt, hogy üljön le kicsit távolabb, az egyik fa alatti padon, és fütyöljön, ha meglátja azt a szarházit. Én nagyon izgatott voltam, hiszen sohasem verekedtem még, és attól féltem, hogy ha most használni kell az öklömet, akkor le fogok szerepelni. Meg egyébként is, nekem sohasem ártott ez a gyerek, miért támadtam volna rá? Paliék izgalma a várakozással töltött unalmas órák alatt kissé alábbhagyott. Nekidőltek a garázs hátoldalának, már nem is beszélgettek, egyik cigarettát szívták a másik után. Valakinek el kellene mennie cigiért, mondta Pali, mikor az utolsó szálat vette ki a dobozból. Én önként jelentkeztem a feladatra, mert nem akartam belekeveredni semmibe, adjatok egy percet, mondtam nekik. Már indultam volna, mikor meghallottam a füttyöt. 

Mire felocsúdtam, a lófarkas a földön feküdt. Pali a csuklója köré tekerte a haját, megemelte a fejét és az arcába sújtott. A gyereknek esélye sem volt a menekülésre, oldalra vetette magát, hogy legyen ideje feltápászkodni és lendületet venni a futáshoz, de a többiek azonnal ott termettek, ütötték, mint a kés nélküli böllérek a disznót. Olyan gyorsan sorozták, hogy a meglepetéstől nem maradt ereje kiáltani, nyöszörgött, akár egy szűzlány. Én már sokkal előbb közbeléptem volna, de tudtam, a saját testi épségemmel játszom. Mikor megmozdultam, keményen rám néztek, ha akkor felszólalok a fiú védelmében, az ő bűnösségük mellett foglalok állást, és ezt aligha tűrték volna el egy jöttmentnek. Körbeállták a lófarkast és Palit, hosszú perceken keresztül figyelték a műsort. Aztán egyszerre mozdultak, négyen fogták le a félőrült fiút, kettő az élettelenül heverő testhez lépett. Nézegették egy darabig, megállapították, hogy semmi baja, és már indultunk is vissza Ágyas Janihoz, koccintani a menetre. A következő napokban izgatottan olvastam a megyei és a városi lapot, észt vesztve görgettem a hírportálok oldalait, de nem találtam a lófarkasról semmilyen adatot. Sokáig vívódtam, hogy visszamenjek-e a Napsugárra, de féltem, hiszen ha felismernek, egyértelműen nekem kell elvinni a balhét.

Első találkozásunk alkalmával a gyenge pontomat kereste, gondolkodott, hová üssön. Én nem tudtam, merre nézzek, a szemébe vagy a társaira, sohasem voltam még ilyen helyzetben. Hetekkel később elmondta, hogy túlságosan is feltartom az állam, mintha valami nagyképű geci lennék, ez veszélyes, mert nemcsak sértő, de felelőtlen is, szabadon hagyom a torkomat, egy jól irányzott tenyérél, és kész, garattörés. Nekem hosszú óráknak tűnt ez a szembenállás, lövések előtti kitartott csöndnek, amiben a párbajozó felek saját bátorságukat fitogtatják a mozdulatlanságukkal. Én törtem meg a hallgatást.

Van tüzetek, kérdeztem. Nagyot nézett, nem tudta, hogy kóstolgatom vagy komolyan gondolom. Elővettem egy doboz cigarettát, kinyitottam, megkínáltam őket. Egyszerre kettőt vett, de nem szóltam semmit, a társainak is adtam, egyet a szám sarkába dugtam, és vártam, hogy valaki megdobjon egy öngyújtóval. Ő nyúlt a zsebébe, körbeadta a gyújtót, de engem senki nem kínált meg, a kis narancssárga műanyag visszaérkezett hozzá. Közelebb lépett, felemelte a jobb kezét, és várta, hogy odahajoljak a lánghoz. Mikor hátrahúzódtam az égő cigimmel, mosolygott. Nem szóltunk egymáshoz, elindultam felfelé az utcán. A terhes nő, akit az imént megkergettek, egy hevenyészett kerítés mögül merészkedett elő, eszelős mosolygással bámult rám. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne forduljak hátra. Féltem, de éreztem, ez az első próbatételem. Észrevettem a kutyát, ami a sorompónál levizelte az egyik bokrot, most esetlenül lavírozott a pocsolyák között. Próbáltam határozottnak látszani, követtem a tacskót, és kicsit lehajtottam a fejemet.

Az alkotó az Emberi Erőforrások Minisztériumának Móricz Zsigmond ösztöndíjasa. 

Térey János: Naponta kilovagolhat

Részlet a Káli holtak című regényből

Csendes Toll: Befejezetlen kép

Avagy egy magyar indiai*

Denis Emorine - Madelaine-nek, aki tudja…

Elment egy nap, túl a láthatáron.

Éreztem kezét, ahogy eltolja kezem.

S szerettem volna csak neki elragozni

A szeretni igét.

De szétfutottak a szavak.

Lábaim nyakamba kapva próbáltam utolérni.

Mindhiába.

Elment egy nap, túl a láthatáron.

Beleremegtem lépteibe.

Akár a gyermek, olyan voltam,

Ki gyűlöl mindent, mit ésszel fel nem ér.

Ráemeltem tekintetem:

Ércben játszott arca.

Rá sem ismertem már.

Elment egy nap Madelaine,

Túl a láthatáron,

S engem, mint törékeny gyermeket,

Az út mentén hagyott.

Olybá tetszett, az élet

Soha nem rebegteti már többé szárnyait.

 

S sokáig maradtam még a láthatár kapujában.

 

*

 

Miért nem hagyod már a madárkiáltásokat

A láthatáron?

Az éjbe vesztek lépteid.

Próbálod persze

Megkülönböztetni az eltűntek ujjlenyomatát.

Lecsukódnak szemeid, hiába küzdesz,

S kezeid görcsösen merevednek meg

A megsemmisült szavakon.

Kaparod a földet,

Hogy leródd előttük tiszteleted még egyszer utoljára.

Dezertáltak hátad mögött még a fekete madarak is.

Elfeledted félhangosan, néha mosolyogva

Dadogott szavaid.

A neveket, miket szerettél,

Eltörölte a fájdalom,

Vagy valami számodra is ismeretlen árulás.

Egy rozsdás kapu rácsaiba akaszkodsz,

Mi nem is létezik már,

S lassan remeg a láthatár.

 

*

 

Ne sirasd tovább a hangjegyeket,

Mik hadat viselnek emlékezeted ellen.

Halottak mind, kik őket alkották.

Véres kezeik nem remegnek már.

Megfojtotta őket súlyával a hó.

S művük őket túl nem éli,

Jól tudod, győztek a gyilkosok.

A sopánkodás mondd, mire vezet?

Hallgasd inkább a szél jajongó énekét,

Mi kimondja szétzilált neveik.

Tovaröppennek a partitúrák.

S többé nem értik már

Szenvedésben ordított szavaid.

 

*

 

Oly hideg volt azon az éjjelen…

Túl soká maradtál kinn

Szemlélve a megdermedt szavakat.

Szemed láttára porladt szét a vers,

S felmelegíteni nem tudtad.

Már előre elvesztél.

Egyre fagyosabb volt a hideg.

Valaki karon ragadott

Erőszakkal,

S ismeretlen nyelven szólt.

Beleborzongtál.

Megcsonkított versed szavait üvöltötte.

 

*

 

Visszafordult feléd az őrszem.

Nem tudtad kivenni arcát.

Megállásra intett,

S egy könyvet nyújtott.

Felütötted találomra,

S benne nevedet olvastad.

Észrevetted átlapozva,

Hogy neved ott áll

Minden lapon.

Nem hittél szemednek.

Az őrszem arctalan volt.

Nem értetted, mi történik veled.

Már a torkának ugrottál volna,

Mikor mutatott valamit,

Ám semmit sem láttál,

Oly sűrű volt az éj.

Intett, hogy csukd be a könyvet,

S rögtön engedelmeskedtél.

Zuhanásod hangját elnyelte a hó.

Testedre

A másnap arra járók találtak.

 

Onnan nem messze hevert egy könyv,

S benne csupa fehér lap.

 

fordította: Pallai Károly Sándor
(A fordító munkáját a Nemzeti Tehetség Program egyedi fejlesztést biztosító ösztöndíja (NTP-EFÖ-P-15-0180) támogatja.)

Nagy Koppány Zsolt: A főnök felesége

A főnök felesége (kiskirályos cégeknél) általában rendkívül ápolt, illatos nőszemély. Középkorú, második szeretői státuszból mászott fel az uborkafára, és bár tud a főnök úr kilencedik szeretőjéről, túl jól megy az az autó, hogy szóvá is tegye. A biztonság kedvéért gyereket is fogant ettől a telhetetlen vadállattól, hogy újabb hurkokkal kötözze magához csélcsap, pocakos és nagy kan hírében álló párját.

„Éppen csak beülök egy kicsikét”, csicsergi, mert nem tud élni mások irigykedő tekintete nélkül, és mi is volna alkalmasabb hiúságának legyezgetésére, mint egy finom kis felvágás a csóró alkalmazottak előtt. Jelenléte agyonnyomja az órát: az éhbérért küszködő dolgozók megkövülten ülnek, bámulják ezt a szerencsés, lassan megereszkedő nénit, különösen az ékszereit meg az asztalra hanyag eleganciával lehajított autókulcsát. Mindenki munkavédelmi köpenyt visel (néha még a tanár is), csak ő nem: neki szabad a legújabb divat szerinti ruhában munkába járni, bár amit végez, csak jóindulattal nevezhető annak: inkább csak szereplés a páriák előtt.

„A főnök felesége vagyok”, mondja, hogy eloszlasson minden kételyt bennem, és feleltetési indulatomat is a minimálisra csökkentse. „Tök jól beszélek angolul, de bejöttem, hogy kicsit felfrissítsem a tudásomat, mivel nyáron megyünk nyelvterületre, és szükségem lesz rája!” Nem vagyok hajlandó rákérdezni, hogy hova, de fél perc múlva megmondja magától: „Amerikába utazunk, vagyis egészen pontosan Hawaii-ra. Szóval egy kis gyorstalpalásra lenne szükségem. Ugye nem baj, fiúk, lányok?”, fordul az elcsigázott tanítványi tömb felé, és édesdeden felkacag. Senki sem kockáztatja az állását egy „De!”-vel.

„Tudjátok, hányja és veti magát tovább, én suliban nem tanultam angolt… minden úgy ragadt rám külföldön… már ahol jártunk a Pistivel. Szóval kérdezz csak nyugodtan”, néz rám megint, és én beletörődve megkérem, fordítsa le: „A nyarat Hawaii-on szándékozzuk tölteni.”

„Hávájgószámör, ví!”, vágja ki, és diadalmasan körülnéz. A going to használatának szabályaival halálra terrorizált tanítványaim – közülük különösen Szende, ez a gyönyörű lány, aki minden alkalommal, mikor ránézek, szétteszi kicsit a lábát – kárörvendő arccal pislognak rám, hogy: „Na, most mi lesz, kicsi okos tanár úr? Lássuk, ki mered-e javítani Pista nénit?!”

Egy pillanatig habozok: ugyan nem tudom, milyen viszonyban vannak a nagyfőnökkel (gyanítom, hogy már rég nem dugnak és nem is beszélnek egymással a legszükségesebbeken – „Elmegyek.”, „Mikor jössz?”, „Majd.”, „Hát… jó.” – kívül), de azért azt simán el tudja intézni, hogy a nyavalyás angoltanárt kirúgják egy perc alatt, „…me’ szemtelen, és képzeld, kijavította a hávájos mondatomat”. De aztán csak megszólalok: „Egész jó! Kedves Szende, szerinted hol lehetne még javítani rajta?” Hát, viszlát, Szende csipkés, áttetsző alsóneműje, nem látlak én soha többé tetéged! Szende javít, arcán elszántság, megküzd ő még a tizedik szeretői státuszért és Pista bácsiért ezzel a kövér lotyóval, ez látszik rajta, meg hogy soha többé nem áll vissza a pult mögé/futószalag mellé: segít neki a going to.

Pista néni nem jön zavarba. „Hát igen, mondtam, hogy nem tökéletes, éppen ezért ültem be, na de dolgozzunk, ne lazsáljunk, nem ezért tartja a tanárt a Pisti bácsi!” Gyorsan páros gyakorlatot adok nekik, Szendével kerül – nyilván véletlenül – egy csoportba, téma a házasságtörés. Pista néni – malac a jégen – úgy küzd a nyelvvel, mint egy Napóleon-katona, akinek a BMW-jében lapul a marsallbot, de agya szókincsnek és nyelvtani tudásnak híjával vagyása sem hagyja magát, s keseríti az életét rendesen. Szende a szép, fiatal, szerető-aspiráns lányok magabiztosságával javítgatja a hibáit, nem csak gyönyörű, okos is szegény, csak már gyereke van és nulla végzettsége – persze Pista nénit lelökni a trónról nem lesz neki nehéz. A többi tancsi csak megkövülten bámul továbbra is az első padban, hol máshol illatozó hústoronyra.

„Hagyjuk a fenébe a tanítást!” Pista néninek elege van a sok szabályból, sajnos, az angol nyelvtan nem nézi, kinek hány euró csörög a kocsija aprópénz-tálcájában, ezért is szeretik olyan sokan. Úgyhogy inkább kis színesekkel dobja fel az ötszáz forintos órabérért robotoló, nyálukat csorgató, bamba arcokat A Nagy Ember Mindennapjaiból:

„Jaj, ez a Pisti! Tik el sem tudjátok képzelni, milyen nehéz ember… persze, szeretem, meg minden, de ennyi év után vannak már igazán idegesítő dolgai! Például mindig az én moziszobámban akar filmet nézni, pedig van neki sajátja. Aztán meg kiissza a Bacardi-készletemet, és mindig ide-oda pakolja a kozmetikumokat, mert tudjátok, a reggeli úszás előtt, miközben megnézem a kedvenc videoklipemet, mindig bekenem magam… Kár, hogy olyan messze van a moziszoba a medencétől! Mondtam is a Pistinek, zsákmányold ki jobban a lányokat, hihihi, mert én három méternél nem vagyok hajlandó többet gyalogolni…”

„Upszika!”, ugrik fel, miután válaszol néhány hallgatói kérdésre a kozmetikumok, autóárak, a medence vizének hőmérséklete, és az élvezeti faktor mutatója témakörben: holnap mindenki szódolgozatot ír, az biztos, ha ennyi büszkeség sincs a sok nyomorult rabszolgában! „El fogok késni, gyerekek! A lány nem hajlandó beülni a Mercibe, ezért ma én megyek érte az oviba. Pista bátyátok azt üzeni, hogy tanuljatok derekasan, mert a tanulás kifizeti magát… ő is elvégezte a szakközepet, és lám, milyen sokra vitte! Tanár úr, te pedig szedd össze magad, mert az a going to-dolog nagyon vékonyan megy. Tudjátok, hogy mondják amerikaiul? Gáná. Bizony ám!”

(Részlet a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényből)

Mátyási József versei

 

Egy ajándék dinnyéről, 1839

 

Dinnyét ízéd országbíró

Kedvelhetné, nem csak író,

Hátha még egy nap ért volna,

Jobban király se kóstolna.

Adj hát időt más nagyobbnak

Indáján készülni jobbnak,

Melyből ha cukrosabb levet

Nyelek, nyersz Fődinnyész nevet.

 

 

Egy palack jó bor küldésekor

 

Elmét vidámító, szívet bátorító,

Gyomrot igazító, tejet szaporító

Orvosi cseppek ezek.

Nyújtják atyafi kezek

Néked, gondok tárgyának

S szopó kisded anyjának,

Bizonyt mondva felőlök,

Hogy vér válik belőlök.

 

 

A kakas és kappan

 

Barátom! Az imént láván, hogy kakas mit mível,

A kappan pedig alája csirkéket bújni szível,

Rólok belém álló helyben két gondolat ütközött. 

Egy ez, hogy oly különbség van kettőnk szerelme között:

Te kokokózva tojózob meg lippenő jércéket,

Én szárnyam alá vonulni hagyok gyenge csirkéket. 

Más az, hogy egy idős legény fiatal házastársra

Ne vágyjon, mert bán nem szánják, mint a vén kappant, nyársra

De jércéje majd orozva költöttekkel jön elő,

S a kappanult kakasból lesz hess-máséit nevelő.

Jókai Mór: A magyar Tempevölgy

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt.
 
Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az Alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az Alföld úgy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s míg rezgő délibábjában tündérmeséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát.
 
Erdély képe viszont úgy tűnt föl előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és csábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetetlen után sóhajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást.
 
Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!
 
Amint Veszprém megyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány írótáblás história emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye, vagy a költő ihlete alkotott.
 
Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körül, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a félhold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körül a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa szpáhijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, amint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrinc képét, dárdájával keresztülszúrta azt; ez csütörtök reggel volt, péntekre virradóra halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja hegye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harcosok közül, ugyanazon két körömhellyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, amiből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem böjtöl.
 
A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s anélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbúvár azt, hogy tán vámpír lehetett az öldöklő kísértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.
 
Mulatságosabb adoma az 1687-i visszafoglalásról, amikor Eszterházy hirtelen körülfogta kétezer lovassal s ezer hajdúval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdúnép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal rájuk vissza. Miután vagy öt hajdú elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hírnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük:
 
– Mit akartok?
 
– El akarjuk foglalni a várat.
 
– Hát miért nem szóltok? Itt a kulcsa; mit rontjátok a kerítést?
 
Így értették meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török volt a várban, aztán velük volt 97 asszony. A várkastély most is bír még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes diskurzus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de körös körül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész eleven szőnyeget képez a ritka ablakok körül; belül azonban újdivatú ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvenc vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királyunk furfangosan felelve: „csóri csuka, nincsen mája”; mire a király rögtön kádenciát mondott: „palotai pálca: nincsen száma!” – s a csukamáj rögtön előkerült.
 
Mátyás vára összeomlott, Ujlakié most is áll még.
 
Nem messze innen az út mellett látszik most is az a kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány Kinizsi ugratójának nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhúzva, a tavat lebocsáták a mezőre, csupán a hídon keresztül lehetett Patotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámú törők had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit, s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harcolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedmi. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást! Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, aki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből – s minek is beszélné ki?
 
Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt – nem státusgazdászati szempontból; azt nem bízták rám –, hanem azokért a szép lombos fákért, amiket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkül az énekesmadárnak; az éhes ember aztán nekimegy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háládatos legyen hozzá. Ez pedig azzal áll bosszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, amely fordított mértékben követ ad annak, aki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet – azt most aztán belepte széliben-hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, aki az ilyen betűt is olvassa! …
 
Most egyszerre mint egy boldogabb világ révpartja, tűnik elénk a Balaton. Amint egy hegylejtőre feljutottunk, két erdős domb völgylete közül kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arculata. Amint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrű közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körül, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyújt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.
 
Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó – olyan fönséges, olyan megragadó látvány. Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől, vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Ah, mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi célra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan művelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi szárazföld ragadjon. Porzót, az igaz, hogy árulhatnának eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnéziás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemezis következnék a hálátlan fajra! Hogy állnának bosszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el! Patakok csermelyek után vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sívó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, ami nincs.
 
De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal, hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő telihold; s Balatonfüred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.
 
Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első percben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda inkognitó nem lehet megérkezni.
 
Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körül magas vendégházak emelkednek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyúvizes kút; a park elején a nemzeti színház, egy fedett épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: „Hazafiság a nemzetiségnek”. Beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanúbizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy színkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunántúli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Íme Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten … szeretnék efelől igen keserű dolgokat írni, ha most éppen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, akit addig gyógyítottak, amíg belehalt, majd máskor elmondom.
 
Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthímes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal, szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arcképeket tovább, akinek helyes képzelme van – nem fog csalatkozni. Ez a vonás húzódik végig az egész társas életen, s ez az, ami többet ér Balatonfüred minden magnéziájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerül a sor. A kis tenger langyos vize tán még régi nimfájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; ahogy óhajtja magát azzal, aki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között kilibegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb úszók kinn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes úszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant atlétikai termet, a másik egy kis tízesztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, amiért az merész ambícióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átúszott Tihanyra; ez néha négyórai úszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fáradt, majd visszakérezkedik: de az csak úszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf:
 
– Van az ön atyjának még több fia?
 
A gyermek azt felelte:
 
– Nincs.
 
– Akkor hát forduljunk vissza.
 
A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde zöld: a Balaton lehelete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton – legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a cikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra múlva aztán kiderül az ég, a Balaton megint kéken mosolyog, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.
 
Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten, emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.
 
Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kísérté meg a visszhanggali beszélgetést – szél lehetett, a visszhang nem beszélt neki. „Haj, asszonyom – szólt neki a kalauz –, nem tud ám még a mi ekhónk ezen a nyelven!”
 
A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte – Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, aki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind idevalók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek véle, még egy kis szelíd tengeribetegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! – és ez is élvezet.
 
Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végighasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája vonul el szemünk előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton vagy az erdők közepéből egy-egy erős ősrom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség romjai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és célszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint odafenn a szellős te tőkön, s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sóhajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig éppen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen, s kis csengettyűvel harangozzon az ájtatos népnek – most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.
 
A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobánc. Ötször tűnik el a szem elől és ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végigjátssza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenként tűnnek el, a végigvonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hírhedett borát, s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt a hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, ahol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és kunyhók megismertek. Mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.
 
Ama kis lapos domb ott a Szent Mihály-hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, aki a szerelmét elveszté, csak bosszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, amíg az megérik.
 
A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának célja. Aki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad, s visszatérhet, vagy lefekszik és végigalussza az egész délutánt, vagy újra végignézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. Aki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen, s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balatonfüredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.
 
Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; aki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.
 
Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót sem lehet találni – amiből az a tanúság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, amit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezésétől.
 
A könyvtárban különösen egy férfiarckép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait aki egyszer látta, soha többé el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólalásra kész ajakán valami élni látszik, ami soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arcú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvence; az édes tollú, éles kardú hős-költő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz bírálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, akik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobánc, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nemhiába hullt utánuk a szegény hegedősök könnye; a fű, a réti virág legalább háládatos maradt érte.
 
Estére Sümeget érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümegi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakában a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak páncélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.
 
Páncélos lovagok, pártás hajadonok! Mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket, elő sem jönnének – akkor is csak az hisz bennük, aki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz, s csak azokat a költeményeket olvassa, mik börzetudósítás cím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek.
 
Nem háborgatott bennünket Sümegen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék halhatatlan írója.
 
Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az ízt melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját; a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, akihez a költő a Himfy szerelmét írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.
 
Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobánc.
 
Ötször láttuk eltűnni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögül, végre előttünk áll egy magas hegyorom, messzire fehérlő sáncaival. E sáncok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körül zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bércek homlokain a komor várromok; egy közülük úgy áll a síkság közepett egy vulkán alakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.
 
És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, amire énekeltük hajdan: „Szomorúan hallott kongni…”- S ha magatok körülnéztek, még ott láthatjátok az orgonabokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát és a zsálya- és liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra-a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.
 
A hegytetőn örök szél fúj, s üldöz bennünket a méla dallam: „Szomorúan hallott kongni…” Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánci kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobáncon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban hazajön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánci ebbel való variációja az Orbán lelkének. – Magasban él a poézis, ide alant az adoma – és mind a kettő az Úrtól jön.
 
Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balatonfüredre, még odáig is majd itt, majd amott tűnik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.
 
Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy hazajöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetetlen marad.

Olga egyedül él. Este korán ágyba bújik, mert kikészíti őt a munka. Persze olyankor nem tud azonnal elaludni; annyira fáradt vagyok, mormolja bele a párnájába, hogy a fáradtságtól képtelen vagyok aludni. Mindez együtt jár nála a gondolkodás felgyorsulásával. Éppen ezért elmélkedő nyugtalanságnak szokta nevezni ezt az állapotot – olyan érzés az a fejben, mintha ott benn egy egész vasúti kocsi volna tele utasokkal, és mindenki egyszerre beszélni kezdene, s akárhogy is forog Olga az ágyban, csak jönnek a spekulációk, és nem hagyják őt elaludni. Édesanyja minden egyes alkalommal ellátja tanácsokkal, melyekre ő csak együgyűen hümmög a telefonba. Azt mondja, az álom mielőbbi eljöveteléhez hozzásegít a helyes légzési technika, a ritmus, ha zakatol, mint a vonat az ember mellkasa: ti-tá-tá, ti-tá-tá, így. Olga ilyenkor mindig témát vált. Nem szeret a vonatokról, a munkájáról hallani, beszélgetni. A MÁV-nál dolgozik, kalauznő. Harmincnyolc évvel a születése után most újratanulja az egyedüllétet. Így mondja: újratanulom az egyedüllétet. A tévé előtt ülve, a lágy tojás tetején képződött bőrkét vadul hasítja fel a villával, és tunkolás közben így sóhajtozik: Jaj Istenem, kéne egy pasi!
De pasi nincs a láthatáron – a férfiak kalauznővel nem szívesen kezdenek. A fiúkat már az anyjuk is úgy neveli, hogy a kalauznőket messzire elkerüljék. Abból asszony sohasem lesz! – mondta egyik volt barátjának a mamája –, ahogy a méhek virágról virágra, úgy röpül az egyik állomásról a másikra a bűzös mozdonyokkal, és mindenhol várja őt valaki; mindig, mindenhol akad egy szépen bevetett ágy, és akad férfi is, meredező lándzsával, hogy abba belédőljön. Olga azonban mégiscsak asszony szeretne lenni, igazi asszony. Férjet akar magának, hogy azt jól gatyába rázza. Az édesanyja mindig azt mondja, hogy asszony nélkül a férfi nem ér egy fabatkát sem; hogy úgy pusztán forma nélküli izgató tartalom lenne. És ilyenkor a mama mindig nevet.
Olga ritkán vesz ki magának szabadságot – beteg sem volt az elmúlt tizenöt esztendőben –, évente egyszer, nyáron. Olyankor barátnőjével a Balatonra utaznak. Minden évben körbebiciklizik a magyar tengert. Láthatjuk is magunk előtt, ahogyan Olga és barátnője teker; láthatjuk a feszülő vádlit, a még mindig rugalmas izmok mozgását. Elképzelhetjük, ahogy Olga eszeveszett iramban tapossa a pedálokat, s néha fékez, hogy bevárja barátnőjét. Tapossa a pedált, hogy a láncszemek is jajgatnak belé, orrlyukai összehúzódnak, majd kitágulnak, a levegő átdolgozza tüdejét, kisöpri belőle a vonatkupék bőr- és ammóniaszagát, s távozván fogai között kipréselődik egy sóhaj: Jaj Istenem, kéne egy pasi!
Szóval egy férfi: ez nagyon szép dolog, de minek azt otthon tárolni? – tette fel a kérdést kajánul Olga barátnője egy ilyen túra alkalmával. És ebből a mondatból tökéletesen kiérződött az a fajta fölényesség, melyet Olga már régóta szeretett volna magáénak tudni a férfiakról való csevegések közben, s mely annak a bizonyítéka lenne a beszélőpartnere szármára, hogy önálló döntés vezetett el odáig, hogy ő most egyedül van. De ha férfiakról esett szó, az orrnyerge kislányosan elvörösödött, a térdhajlata – mely Hamvas szerint a nő legérzékibb, legtökéletesebb pontja – pedig viszketett a benne gyöngyöző izzadságtól. Nézd, Judit – tört ki ekkor Olga – vasalóért, kávédarálóért vagy mixerért sem szoktam a szomszédasszonyomhoz járni – miért éppen férfit kérjek kölcsön? És Judit nagyjából ilyen választ is várt, mert szerette úgy becsapni a gondolkodás nyitva felejtett ajtóit, ablakait, hogy a zsanérok csak úgy nyögjenek belé. Hát így replikázott: Kedves Olga! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki! Ezzel a beszélgetés befejeződött és Olga hiányérzete, melyre ezúttal sem sikerült gyógyírt találni, a sirályok sípolása és a bicikliváltók ropogása közepette próbált elenyészni.
Amikor először indultak el Balaton körüli túrára, az édesanyja egy Szentírást adott neki. A teljesség végett – mondta. Meg azt is, hogy a kék Balaton vize az isteni szeretet egy cseppje, amit mi magyarok megkaptunk ajándékba. Olga ezzel vitába szállt volna, de tekintettel arra, hogy a Szentírás valójában az anyja békülési szándékát fejezte ki, hát hallgatott.
Öregedvén az ember mintha arra törekedne, hogy mindent megszüntessen maga körül, ami él, s létével az ifjúság tettrekészségét, erejét, vitalitását demonstrálja. Ezzel magyarázható, mondjuk, a vonaton, tömegközlekedésen utazó nyugdíjasok ellenszenve a fiatalok iránt. A folytonos szitkozódás, zsörtölődés. De nem is szükséges olyan messzire mennünk, hogy ezt megértsük.
Midőn Olga és családja elköltöztek az apai nagyszülőktől, Olga nagyanyja az összes rózsabokrot kiásta a földből, és tűzre vetette. Nem tudta elviselni azt az űrt, melyet előtte Olga és szülei töltöttek be. Mert az ember folytonosan azon munkál, hogy a néki kínálkozó teret hiánytalanul betöltse – tárgyakkal, emberekkel, gondolatokkal. És midőn a már betöltöttnek, ezáltal teljesnek hitt tér újra üressé válik, bizonyos szempontból a lét értelme is megkérdőjeleződik. Olga nagyanyja később megtanult házastársával együtt élni, és lassacskán beletörődött abba is, hogy bár ott vannak egymásnak, mégis magányosan kell elmúlniuk. Talán épp az elmúlásba való beletörődés hozta úgy, hogy nem sokkal később a nagymama jobb létre szenderült. Nagyapja ekkor teljesen magába roskadt – kapuját bezárta, és senkit sem engedett közel magához többé. Ám mégis érezte azt, hogy élet veszi őt körül. Ennek következtében egy reggel az udvarában található hatalmas szőlőlugast mind egy szálig kivágta, és a venyigével nyári konyhája tűzhelyét negyven napig tüzelte. Ott leltek rá a sparhelt mellett, feje a szék támlájára hajtva, mintha valamilyen titkon merengne. Tekintete lyukat fúrt a konyhafalon.
Olga édesapja nehezen tudta megszokni, hogy azontúl a nagyszülők nélkül kell élniük, teljesen magukra utalva. Lánya már tizenöt esztendős volt, amikor először érezte, hogy mekkora felelősség apának, családfőnek lenni. Alig telt belé néhány év, és elhagyta a családot. Ez szinte egybeesett Olga nemi eszmélésével. Az édesanya nehezen tűrte lánya rohamos felnőtté válását; irigyelte formás testét, telt idomait és a kisugárzását. Olga minden pólusából a nőiességet sugározta, azt az állapotot, amelyből az anya már kifelé tartott. Kapcsolatuk végül olyannyira megromlott, hogy Olga kénytelen volt elköltözni. Az anyjától való ilyetén eltávolodását az udvaron lévő terebélyes ecetfa bánta. Olga néha álmában még most is hallja, ahogyan a kazánban, a tűzön sóhajt a gyantától ragacsos fa, ahogyan recsegve-ropogva semmisülnek meg emlékei.
Kéne egy pasi! – mondja ilyenkor is, mert egy férfi maga a jelenvalóság; a jó férfi arról ismerszik meg, hogy mellette az emlékek albumokba és süteményes dobozokba száműzetnek, és nem kísértenek többé napról napra. Olga férjet akar magának, aki majd őt jól gatyába – bugyiba – rázza. Mert a nő férfi nélkül csak izgató tartalom – gondolja most Olga, ahogy lakása erkélyén állva cigarettát morzsolgat ujjai között. És közben hullnak a könnyei az erkélyről alá, mossák a kihalt sétálóutca sárgás kövét. Öntözhetné ezekkel a könnycseppekkel erkélye fonnyadozó virágait is…
De miért tenné?

Részlet Barlog Károly Maxim című kötetéből. (Fórum Könyvkiadó - JAK - prae.hu, Újvidék, 2012)